-French

-English

-Svenska

-Deutsch

-Russia

-Italian

-Portug

-Spanish

-Arabic

-Suomi

-Norsk

HOME



 

Holokauszt-Ipar

 

Norman G. Finkelstein

Holocaust-Industry in hungarian

 

 
 

Bevezetés

1. Hogyan kovácsolunk tökét Holocaustból

2. Csalók, üzletelok és a történelem

3. Kétszeresen behajtani

4. Aktuális megjegyzések

 

 

 
 
 

Bevezetés

 

A könyv a holocaust-ipar anatómiája és egyben vádirat ellene. A következo oldalakon tanúbizonyságot teszek arról, hogy a holocaust nem más, mint a nácik által zsidókon elkövetett tömegirtás erosen ideologizált megjelenítése. Az ideológiák természetéhez huen, ez is, ha ugyan gyengébb fonódással, a valóság talajában gyökerezik. A holocaust valójában nem átfogó mu, inkább részletekbol összetett alkotás. Bázisdogmái fontos politikai és társadalmi érdekeket szolgálnak. Valójában a holocaust egy nélkülözhetetlen ideológiai fegyver. Ennek köntöse mögé bújva csempészte be magát a "feláldozott nemzet" szerepébe a világ egyik legerosebb katonai hatalma, amelynek az emberi jogokat tekintve, statisztikája szörnyuséges képet nyújt. Ugyancsak e fegyver segítségével jutott az Egyesült Államok legsikeresebb etnikai csoportja külön "áldozati státuszához". Ebbol a látszólagos "áldozati létbol" nem csekély osztalék származtatható le. Ezek egyik legfontosabbja a mindennemu kritika elleni immunitás, teljesen függetlenül attól, hogy az jogosult vagy sem. Hozzátehetem, hogy mindazok, akik ezt a védettséget élvezik, értelemszeruen a benne rejlo erkölcsi korrupció szerves részei. Ebbol a szemszögbol tekintve Elie Wiesel személye, mint a holocaust hivatalos szóvivoje, nem a véletlen muve. Szerepe elvállalására nem humánus meggyozodése és nem is irodalmi lángesze ösztökélte. Wieselt a holocaustban rejlo dogmák megrendíthetetlen kihangsúlyozása és a járulékos érdekproduktumok vezérlik.

Könyvem megírásához az elso indíttatást Peter Novicks iránymutató irodalma, The Holocaust in American Life adta, amelyet egy brit irodalmi folyóirat számára szántam. Novickkal folytatott kritikus dialógusom részleteit a következo oldalakon bocsátom rendelkezésre, ahol az ö kutató munkájára többször hivatkozni fogok. A The Holocaust in American Life jobbára egy provokáló hangulatú, összefoglaló gyujtemény, mintsem velos kritika, amely a nagy elismerésnek örvend hagyományos amerikai leleplezo story müfajok közé sorolható be. Mint legtöbbje a leleplezo irodalmak képviselojének, Novick is a tarthatatlan állapotokra mutat rá. The Holocaust in American Life provokáló és olvasmányos, de mellozi a gyökerekig hatoló kritikát. Alapvetoen elfogadott tényeknek nem kérdez utána. A könyv természete nem általános, se nem ösztökél elgondolkodásra. Egyszeruen elfoglalja helyét az elfogadott "mainstream"-szemlélettel szemben, és az elvárásoknak megfeleloen élénk, olykor vegyes reakciókat váltott ki az amerikai médiakörökben. Novick elemzésének központjában az "emlékezés" áll. Ez az "emlékezés", amely annak idején a méltó csodálat tárgya volt, már jó régóta a legüresebb fogalom, amely elvesztette egykori megbecsülését. Novick Maurice Halbwachs elott jelképesen térdet hajtva igyekszik bizonygatni a "Holocaust- emlékeit" formáló aktualitásokat. Korábban, másgondolkodású intellektuális körök egyrészt nagy hordereju politikai szavakkal, mint "hatalom" és "érdek", másrészt az "ideológia" fogalmával érveltek. Napjainkra mindebbol csak a megbékélo és minden politikai karaktert nélkülözo "kívánság" és "emlékezés" nyelvezete maradt meg. Mégis, éppen Novick tényfeltáró adatai bizonyítják, hogy a holocaustra való emlékezés elsosorban leplezett érdekek ideológiai terméke. Novick szerint a holocaustra való emlékezés céltudatosan kiválasztott téma, és "gyakran" túlzásokba esik. A kiválasztás feltétele nem egy "elöny-hátrány-analizis" terméke vallja, hanem egy spontán döntés " nélkülözve minden további következmény figyelembevételét". A bizonyítékok éppen ennek az ellenkezojét igazolják.

Engem a nácik, zsidókon elkövetett tömeges emberirtását illetoen személyes indítékok motiváltak. Apám és anyám túlélték a nácik varsói gettóit és koncentrációs táborait. Rajtuk kívül minden rokonuk a nácik áldozata lett. Legelso emlékeim a zsidók tömeges kiirtására, ha ezt így számra vehetem, az volt, amikor az iskolából hazajövet tekintetem anyáméval találkozott, amint ö 1961-ben az Eichman-ügyet követte nagy érdeklodéssel a televízióban. Szüleimet csak 16 évvel a tárgyalás elott szabadították ki a koncentrációs táborból, s ahogy nekem feltunt, egy áthidalhatatlan szakadék választotta el az eseményektöl. A nappali falán anyám családtagjainak képei csüngtek. Apámé a háborúban eltuntek. Soha nem tudtam igazán felfogni mi is, kötötte oket rokonaikhoz. Hasonlóképpen nem tudtam elképzelni, mi is történt velük. Ok, anyám lány- és fiútestvérei valamint szülei, és nem nénikéim vagy nagyszüleim voltak számomra. Visszaemlékezem, gyerekként 18-szor olvastam el John Hersey a "Wall" és Leon Uris "Mila"-ját. Mindkét kötet a Varsói Gettó emlékeit dolgozta fel regény formájában. (Még emlékezem, amikor anyám azon panaszkodott, hogy a "Wall" lázas olvasásába belemerülve nem szállt ki idoben, a földalatti megállójában munkába menet). Akármennyire is akartam, nem tudtam, még egy pillanatra sem, belehelyezni magam szüleim múltba nyúló mindennapjába. Oszintén szólva, még mai napig sem.

Mégis találtam egy fontos támpontot; eltekintve azon fantomszeru jelenségektol, nem emlékezem olyasmire, hogy a nácik szörnyuségei behatoltak volna gyermekkorom világába. Ez elsosorban annak az eredménye lehetett, hogy családomon kívül senki nem tanúsított különösebb érdeklodést a történtekre való emlékezésekre. Gyermekkori barátaim körében rendszeresen olvastunk a napi eseményekrol, és lelkesen beszélgettünk azokról. Valójában, oszintén szólva, nem tudok egyetlen barátomra vagy azok szüleire visszaemlékezni, akik csak egyszer is anyám vagy apám megpróbáltatásai felöl kérdeztek volna. Nem hallgatag részvételrol volt szó. Egyszeru érdektelenségnek vettem. Ilyen megvilágításban, évtizedekkel késobb, amikor már a holocaust-ipar gépezete olajozottan muködik, a szörnyuségek kiokádását, nem lehet csak szkeptikusan értékelni.

Maga a tény, hogy Amerika zsidósága a nácik zsidó tömeges lemészárlását "újra felfedezte", számomra néha visszataszítóbb, mint az, hogy egyáltalán feledésbe merült. Igaz és való, szüleim belül ették magukat szenvedésük miértjét keresve, hiszen amin átmentek nem kapott soha nyilvános igazolást. De kérdem én, nem volt az így helyesebb, mint a zsidóság mártírumának jelenleg is tartó gátlástalan kizsákmányolása? Még mielott a zsidók tömeges kiirtásából holocaust lett, az adott témához csak egy pár tudományos munka állt rendelkezésre. Mint pl. Raul Hilberg: "Die Vernichtung der europäischen Juden" vagy emlékirat, mint pl. Viktor Frankl: ".. trotzdem Ja zum Leben" és Ella Lingens-Reiners: "Prisoners of Fear". Mégis, ez a szerény drágako gyujtemény jóval nagyobb értékekrol tanúskodik, mint a könyvtárak és boltok polcait plafonig betölto sablonos irodalomhalmaz.

Bár szüleim egészen halálukig szinte minden nap újraélték a múltat, életük vége felé mégis teljesen elvesztették érdeklodésüket a holocaust-színjátékban. Apámnak volt egy élete végéig, hü barátja, auschwitzi táborlakó, egy megvesztegethetetlen baloldali, aki elvbol visszautasította a német kártérítést. Végül ugyanez az ember az Yad Vashem Holocaust-emlékmü igazgatója lett. Láthatóan visszafogva és nyílt csalódottsággal mesélte apám, hogy még ö is, barátja, a holocaust-ipar áldozatává esett és meggyozodését a hatalom és haszon szolgálatába állította. Amikor a holocaust megjelentetése egyre képtelenebb formát öltött, anyám szívesen és cinikusan idézte Henry Fordot: "A történelem üres duma". A túlélok története - mindannyian KZ-lakók és az ellenállás hosei voltak- odahaza szolgáltak forrásként az erot adó emlékezésre. John Stuart Mill ismerte már régebben föl; hogy kevésbé visszakérdezett valóságok "nem sokáig hatnak valósként, mert az elferdített értelmezések során elveszítik hitelességüket."

Szüleim gyakran kérdeztek felháborodásom oka után, amit a zsidóság nácik által elkövetett buntetteinek meghamisítása és kizsákmányolása váltott ki bennem. Ennek alapokat egyszeruen; arra használják, hogy Izrael állam elvetendo politikáját és ehhez Amerika segítségét törvényesít. De létezik egy személyes motívum is. Aggódom családom üldöztetésének igaz emléke miatt. A holocaust-ipar Európa kizsebelését célzó "szükségben szenvedo holocaust - áldozatok" fedonév alatt folyó kampánya, leértékelte a mártíromság erkölcsi formátumát, egy Monte Carló-i kaszinó fogadási tétjére. Mégis, aggodalmaimtól eltekintve, meg kell oriznünk a történelmi hagyományok egység és azért harcolnunk kell. Amint azt könyvem utolsó oldalain aláhúztam, a nácik által zsidókon elkövetett tömeges emberirtás szolgáljon tanulmányként, nem csak a németek vagy nemzsidók, hanem mindannyiunk megismerésére. Ha valaha is, mi a zsidók tömeges elpusztításából tanulni akarunk, akkor, meggyozodésem szerint, annak fizikai dimenzióit csökkenteni, és az erkölcsit növelni kell. A náci népirtás emlékének ápolására már túl sok hivatalos és magán anyag került forgalomba. Ezeknek javarésze értéktelen, hiszen nem a zsidóság szenvedését helyezi a középpontba, hanem annak csak gyarapodását táplálja. "Már rég ideje, hogy szívünket mások szenvedései felé kitárjuk." Ez volt anyámnak a legfobb intelme, amit nekem az útra adott. Soha nem hallottam tole; "ne hasonlíts!" Anyám örökösen azt tette. Minden kétségen kívül, az embernek történelmi összehasonlításokat kell tennie! Mégis, amikor mi a "saját szenvedésünk" és a "mások szenvedése" között erkölcsi különbséget vélünk fölfedezni, az maga is erkölcsi csalás. Platót idézve "a nyomorúságban nem lehet két embert összehasonlítani" mert szerinte: "az egyik boldogabb, mint a másik". Látva az afro-amerikaiak, vietnamiak és palesztinok szenvedéseit, anyám credo-ja így hangzott "Mi mindannyian holocaust-áldozatok vagyunk"

 

New York, 2000 áprilisa

Norman G. Finkelstein.

 

 

 

1

Hogyan kovácsolunk tökét Holocaustból

 

Már jó pár éve zajlott le az az érdekes dialógus, amelynek keretén belül Gore Vidal a Commentary, - American Jewish Commitee publicisztikai orgánuma- akkori kiadóját, Norman Podhoretzt Amerika ellenes jelzokkel illeti. Vádaskodását avval igazolja, hogy Podhoretz az Amerikai Polgárháborúnak, ennek a nagy nemzeti tragikumnak, amely még a mai respublika napjait is betölti, kevesebb jelentoséget tulajdonít, mint a zsidó kérdésnek. Ellenkezoleg, Podhoretz viselkedésében amerikaibb volt, mint amerikai vádlója. Hiszen nála, a zsidók ellen folyó háborúról és nem két amerikai államrész csatájáról van szó, ahol utóbbi Amerika kultúrájában fontosabb szerepet játszik. A pedagógusok világa az élo tanú rá, hogy diákjainak többsége a nácik zsidókon elkövetett tömegpusztítását sokkal inkább be tudja a helyes évszázadba sorolni, megjelölve az áldozatok közel pontos számát, mint a Polgárháború adatait. Valóban, a nácik zsidókon elkövetett pusztítása, majdhogynem a kizárólagos, központi történelmi téma, amelyet napjainkban egyetlen egyetemi tanszék sem nélkülözhet. A közvéleménykutatók adatai szerint, több amerikai képes a holocaustot idoben és térben elhelyezni, mint Pearl Harbourt vagy a Hirosimát ért atomtámadást.

Az amerikai közéletben a nácik tömeges zsidóirtását feleleveníto megemlékezések rövid múltra tekintenek vissza. Elenyészo irodalom illetve filmanyag dolgozta föl a témát a háború utáni és a késoi 60-as évek között. Ezzel kapcsolatosan az USA-ban, egyetlen egy ismerteto tanfolyamot találhattunk a középiskolák tanrendjén. Hannah Arendt az 1963-ban "Eichmann in Jerusalem" cím alatt megjeleno könyvéhez, csak két angol nyelvu forrásból meríthetett.- Gerald Reitlinger; "Die Endlösung" és Raul Hilberg; "Die Vernichtung der europäischen Juden". Hilberg mestermunkája csak sok szerencsével látta meg a napvilágot. A német zsidószármazású szociálteoretikus, Franz Neumann, aki szellemi atyja volt a Columbia Egyetemen, hevesen lebeszélte ot a témával kapcsolatos mindennemu írói tevékenységrol ("Ez lesz a te temetésed") és nem akadt egyetlen egyetem, vagy kiadó, amely a befejezett kézirattal foglalkozott volna. Könyve "Die Vernichtung der europäischen Juden" megjelenése kevés visszhangot, inkább kritikus dialógust váltott ki.

Nem csak az amerikai, hanem a zsidó értelmiség sem szentelt különösebb figyelmet a nácik zsidókon elkövetett "tömegirtására". Nathan Glazer szociológus 1957-ben elvégzett kísérleteire támaszkodva kijelenti, hogy az "Endlösung der Nazis" (hasonlóképpen Izrael létrejötte) "feltunoen kevés befolyással volt az amerikai zsidóság mindennapi életére". A Commentary folyóirat 1961-ben megrendezett "a zsidóság és az új értelmiség" címu szimpózium keretében szóhoz jutó harmincegy résztvevo közül, csak ketto méltatta annak jelentségét. A "zsidó természetem" alapgondolatú, 1961-ben megtartott konferencia, amelyhez a Judaism folyóirat huszonegy vallásos zsidót hívott meg, hasonlóképpen teljesen mostohaként kezelte a kérdést. Ebben az idoben az Amerikai Egyesült Államokban nem létezett egyetlen emlékhely vagy emlékrendezvény, ahol a náci rémtettek áldozataira gondoltak volna. Ellenkezoleg, a neves zsidó szervezeteknél falba ütköztek ezek az igyekezetek. Felmerül a kérdés, miért?

A hivatalos médiák a náci rémtettek által kiváltott sokkos állapottal magyarázták a zsidóság elutasító, az emlékezéseket elfojtó reakcióját. Mindezek igazolására azonban, nem található egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem. Kétségkívül hiheto, hogy akadtak túlélok, akik közvetlen a történtek után (és évekkel késobb is) kerülték az emlékezéseket. Egyesek viszont keresték a dialógust, és a lehetoség birtokában, bizony nehezen tudták a társalgást befejezni. Az alapveto akadály az amerikaiak érdektelensége volt.

A náci kegyetlenkedések nyilvános elhallgatásának valós okát, az amerikai zsidók megalkuvó politikájában és a háború utáni idok Amerikájának politikai klímájában kell keresnünk. Amerika zsidó elit feltétel nélküli lojalitást tanúsított az USA hivatalos bel- és külpolitikája mellett. Céljaik eléréséhez - asszimiláció és hatalomra jutás - ez volt az egyetlen járható út. A hidegháború kezdetével a fo zsidó szervezetek belevetették magukat a háborús kampányba. Miután Nyugat-Németország az USA és Szovjetunió konfrontációjában, az amerikaiak legfontosabb szövetségesének lépett elo, Amerika zsidó elit "elfelejtette" a nácik zsidókon elkövetett rémtetteit. Nem volt tanácsos a múltat felbolygatni. Valójában ez által minden csak bonyolultabb lett.

Kevés kikötéssel (azt is sietosen ejtették) és meglepo gyorsasággal járultak hozzá Amerika jelentosebb zsidó szervezetei egy újra felfegyverzett és szinte alig nácitlanított Németország létrehozásához, az USA égisze alatt. Tartva attól, hogy a jól szervezett amerikai zsidó ellenzék "az új külpolitika és a megváltoztatott stratégia ellen tiltakozva, oket a nemzsidó többség felé elszigetelné, és a háború után eddig elért elonyös belpolitikai vívmányaikat veszélyeztetné", mint elso zsidó szervezet, az American Jewish Committee (AJC) felvette hatalmas média programjára a németek újra felépítésének támogatását. Miután az ötvenes évek elején, Németországgal megszületett a kártérítési megegyezés, az elocionista Zsidó Világszövetség (World Jewish Congress, WJC) és amerikai képviselete (Dependence) azonnal feladták ellenállásukat. Szinte egyidoben, 1954-ben elküldi az elso jelentos zsidó szervezet, Anti-Defamatin-League (ADL), hivatalos küldöttségét Németországba. Nevezett szervezetek, a bonni kormánnyal karöltve, lázas munkába kezdtek a zsidóság köreiben elterjedt " németellenes hullám "elfojtására.

Létezett egy másik ok is, miért is Amerika zsidó elit az " Endlösung "-ot tabuként kezelte. Baloldali zsidók, akik a németekkel kötött szovjetellenes hidegháborús paktumot ellenezték, továbbra is kitartóan tiltakoztak. Válaszul a zsidó vezetok, a náci tömegmészárlásokra való emlékezéseket, kommunista megnyilvánulásként bélyegezték meg. Jóllehet, az 1948-as választásokon a haladószellemu elnökjelölt Henry Wallace, szavazatainak egyharmadát a zsidó közösségnek köszönhette, mégsem riadt vissza Amerika zsidó elit attól, hogy propagandakliséivel a baloldalinak titulált zsidókat egyszeruen az antikommunizmus oltárán feláldozza. Ennek keretén belül juttatott el az AJC és ADL személyes adatokat állítólagos zsidó ellenállókról az illetékes intézményekhez, valamint vette ki cselekvo részét a McCarthy korszak boszorkányüldözéseiben. Az AJC minden lelkiismeret furdalás nélkül aláírta a Rosenbergek halálos ítéletét, sot havi újságuk Commentary vezéroldalán még az igaztalan zsidó pecsétét is homlokukra biggyesztette. Tartva attól, hogy valamilyen módon, bel- és külföldi balos mozgalmakkal összefüggésbe kerülhetnek, a megalkuvó zsidó szervezetek elutasították a náciellenes német szociáldemokratákkal való együttmuködést. Ugyancsak visszautasították a német gazdasági bojkottot és nem vettek részt az USA-ban utazgató exnácik elleni nyilvános tiltakozásokon sem. Az USA-ba látogató ismert német disszidenseket, mint pl. a protestáns pásztor Martin Niemöllert, aki nyolc évet töltött a nácik koncentrációs táborában és szavát felemelte az antikommunista kampány ellen, vezeto amerikai zsidó személyiségek leplezetlen szidalmakkal illették. Kommunistaellenességük lázas bizonygatására, vezeto zsidó személyiségek beiratkoztak szélsoséges jobboldali szervezetekbe, mint például az All American Conference to Combat Communism, amelyeket anyagilag is támogatták, továbbá szemet hunytak a volt SS veteránok beözönlése felett.

Céljukat mindig szem elott tartva -egyrészt az uralkodó amerikai rétegeknek hódolni, másrészt a zsidó baloldaltól a biztonsági távolságot megtartani- csak egyetlen összefüggésben támadták az amerikai zsidók a nácik zsidókon elkövetett tömeges emberirtását, mégpedig a Szovjetunió megbélyegzésénél. " A szovjetek -zsidóellenes- politikája olyan lehetoségeknek nyit teret, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk "olvasható egy Novick által idézett AJC titkos memorandumban, amely az AJC "belpolitikai programjának bizonyos irányvonalát" hivatott erosíteni. A szándék nyilvánvaló: a nácik " Endlösung "-ját, az orosz antiszemitizmussal összefüggésbe hozni.

Sztálin igyekezeteit ott fogja siker koronázni, ahol Hitler abbahagyta "hangzott a Commentary sötét jóslása. "Eluzi a zsidókat Közép- és Kelet Európából… a nácik népirtó politikájának hasonmása majdnem teljes "Neves amerikai zsidó szervezetek nyilvánosan elítélték a szovjetek 1956-os magyarországi bevonulását, mint " az elso stációt egy orosz Auschwitz-hoz vezeto úton ".

Az 1967-es júniusi arab-izraeli háború hozta meg a fordulatot. A holocaust gyakorlatilag, minden idevágó dokumentum ezt igazolja, csak ez után a konfliktus után vált az amerikai zsidóság életének szerves részévé. A hivatalos magyarázat szerint, éppen a júniusi háború idején ébresztette fel az emberekben Izrael extrém izolációja és sebezhetosége a náci rémtettek emlékeit. Valójában ezt a következtetést nem támasztja alá, sem a Közel-Kelet akkori egyensúlyi viszonya, sem az amerikai zsidó vezetok és Izrael állam között fejlodo kapcsolatok természete.

Miként az amerikai fo zsidó szervezetek a nácik zsidókon elkövetett tömegirtását, a háborút követo években figyelmen kívül hagyták, hasonló érdektelenséget mutattak az USA és Izrael állam kapcsolatának fejlodése iránt. Kezdettol fogva óvatos tartózkodással kezelték az amerikai zsidó hatalmasok Izrael állam státuszát. Nem kis félelemmel töltötte oket el az, hogy a rájuk nehezed " kettos lojalitás "eloítélete legalitást nyer. A hidegháború további kiélezodésével, csak megerosödtek ezek a félelmek. Még Izrael állam megalapítását megelozoen, vezeto amerikai zsidó személyek hangot adtak aggodalmuknak, miszerint a keleteurópai baloldali zsidó vezetés a szovjetek oldalán áll. Annak ellenére, hogy az amerikai zsidó szervezetek is osztották a cionista kampányban meghirdetett államalapítás gondolatát, ugyanakkor élénk figyelemmel kísérték a Washingtonból érkezo jeleket és alkalmazkodtak hozzá. Az AJC is támogatta Izrael államalapítását, mégpedig attól félve, hogy az Európában hontalanná vált zsidók késleltetett honosítása belpolitikai feszültségekhez vezethet. Bár Izrael az államalapítás után közvetlen a nyugati tömbhöz csatlakozott, jelentos számú izraeli, a kormányon belül és kívül, eros kötödést mutatott a Szovjetunió felé. A várakozásoknak megfeleloen, az amerikai zsidó vezetés Izrael sorsát a kello távolságból követte figyelemmel.

Izrael, alapítása (1948) és a júniusi háború (1967) között, jelentéktelen szerepet játszott Amerika stratégiájában. Amikor a palesztinai zsidó vezetés Izrael állam kihirdetését készítette elo, Truman elnök elbizonytalanodott mérlegelésbe kezdett. Az egyik oldalon a belpolitikai szempontok (zsidó választói voksok), a másikon a külügyminisztérium figyelmeztetése (Izrael támogatása az arab világ eltávolodását vonhatja maga után) okoztak fejtörést. Végül is Eisenhower kormánya, az USA közelkeleti érdekeit védve, kiegyensúlyozott politikát választott mind Izrael, mind az arab világot illetoen, kevés részrehajlással az utóbbi felé.

Izrael és az USA között újra és újra fellángoló politikai konfliktusok az 1956-os Szuez-krízisben csúcsosodtak ki, amikor Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország társaságában, a nacionalista egyiptomi vezérpolitikus, Gamal Abd el Nasser lerohanására készült. Bár Izrael gyors gyozelme és a Sínai-félsziget bekebelezése a közvélemény figyelmét saját stratégiai potenciáljára tudta terelni, az USA továbbra is csak úgy kezelte, mint a számos többi érdekszférájának egyikét. Erre a legfobb bizonyíték, Eisenhower elnök Izraelnek címzett, a Sínai-félsziget teljes visszaadását követelo, felszólítása. Amerika zsidóságának vezetoi, a válság alatt, rövid ideig támogatták az izraeli igyekezeteket, de végül az amerikaiaknak behódolva, így emlékezik Arthur Hertzberg "jobbnak látták Izrael számára az engedelmeskedést, mintsem, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökével szembeszálljon."

Eltekintve néha-néha fel-fellobbanó felebaráti szeretet szalmalángocskáitól, az államalapítást követo években Izrael eltunt az amerikai zsidók mindennapjából. Az amerikai zsidóság számára Izrael nem jelentett sokat. Nathan Glazer közölte egy 1957-ben elvégzett közvélemény-kutatásának eredményeként: Izrael "feltunoen kevés befolyással volt az amerikai zsidók életvitelére". A még 1948-ban többszázezer tagot számláló Zionist Organization of America, a hatvanas években tízezrekre zsugorodik. 1967 júniusa elott húsz amerikai zsidó közül csak egy vette fáradtságot, hogy Izraelbe látogasson. Eisenhower újraválasztásakor 1956-ban, amely nem sokkal az izraeliek kikényszerített és megalázó, Sínai-félsziget visszaszolgáltatása után zajlódott le, az elnök támogatottsága eroteljesen megnövekedett a zsidó körökben. Eichmann elrablásáért, a hatvanas évek elején, Izraelnek az amerikai zsidó elit szellemi vezetoitol, képletes fenyítést kellett elviselnie, mint például Joseph Proskauertöl, az AJC korábbi elnökétol, Oskar Handlintöl, a Harvard egyetem történészétol és a zsidó kézben lévo Washington Post-tól. "Eichmann elrablása" írja Erich Fromm, "természetét nézve ugyanolyan törvénytelen aktus, mint a náciké, amellyel magukat bunbe sodorták".

Amerika zsidó értelmisége Izrael iránt, a politikai élet minden területén, nagyfokú érdektelenséget tanúsított. A hatvanas években balliberális zsidó intellektuális körökben elvégzett részletes kutatások szerint, Izrael neve alig jelenik meg. Közvetlenül a júniusi háború elott az AJC egy szimpóziumot rendezett "Zsidó identitás itt és ma" címmel. Lényegében a meghívott harmincegy "a zsidó közösség legértelmesebbjei" közül három, említette meg Izrael nevét; ketto ezek közül leértékeloen nyilatkozott annak fontosságáról. Jellemzo irónia; csak két közismert zsidó intellektuális neve merült fel, akik 1967 elott Izrael felé kapcsolatot kerestek, Hannah Arendt és Noam Chomsky.

A júniusi háború következett. Az USA-t meglepte Izrael meggyozo erodemonstrációja és gyorsan döntött annak, mint stratégiai tulajdonnak bekebelezésére. (Az USA már a júniusi háborút megelozoen óvatos lépéseket tett ez irányban, amikor Egyiptom és Szíria egyre intenzívebb kísérleteket tett önállóságuk felé). A katonai és gazdasági támogatás egyértelmuen akkor kezdodött, amikor Izrael a Közel-Keleten az USA hatalmi helyettesének szerepét magára öltötte.

Az amerikai zsidó elit számára, Izrael USA fennhatóság alá történo behódoltatása kapóra jött. A cionizmust életre kelto alaptézis mondja ki; a zsidók asszimilációs igyekezete egy megvalósíthatatlan agyrém és a zsidókat mindig alapvetoen hutlen idegen testeknek fogják tekinteni. E kettosség felszámolását szándékozták megszüntetni a cionista erofeszítések, amikor a saját haza megalapítását tuzték ki célul. Ténylegesen Izrael államalapítása csak megnövelte a gondokat, legfoképpen a diaszpórában élo zsidóság számára - a kettos lojalitás vádja globális jelleget kapott. Izrael léte 1967 után paradox módon megkönnyebbítette a zsidóság asszimilációját az Egyesült Államokban; és most a zsidók vonultak a barikádokra, hogy Amerikát "mint nyugati kultúrát" védelmezzék az alsóbbrendu arab horda ellen. Amíg 1967 elott Izrael egy rémszellem megtestesítoje volt, most annyira árasztotta magából a szuper-lojalitást. Végül is nem amerikaiak, hanem izraeliták voltak azok, akik az USA-érdekek védelmében harcoltak és haltak meg, anélkül, hogy a feltörekvo harmadik világ megalázó kritikájának össztüzébe kerültek volna, mint az amerikai katonák Vietnámban. Következésképpen felfedezte Amerika zsidó elit Izraelt. Az 1967-es háborút követoen ildomos volt Izrael katonai elszántságát ünnepelni, hiszen fegyverei a helyes irányba mutattak, Amerika ellenségeire. Sot, úgy vélték; katonai potenciálja az amerikai hatalomba történo integrálódást is gyorsítani tudja. Míg nem is olyan rég a zsidó elit csak elenyészo számú zsidó élharcossal dicsekedhetett, úgy most a legtermészetesebb módon tündöklött Amerika legfrissebb stratégiai partnerének szerepében. Egy szempillantás alatt írtak karriert; színházi mellékszerepbol, a hidegháború drámai fohoseinek státuszába emelkedtek. Izrael éppen úgy az amerikai zsidóság stratégiai tulajdona lett, mint az Egyesült Államoké is.

Még a júniusi háború elott, egy rövid biográfiájában, Norman Podhoretz könnyelmuen emlékezést tesz egy fehérházi díszvacsorán való részvételére, "ahol egyike lehetett azoknak, akik szemmel láthatóan önkívületbe estek jelenlétük nagy örömében". Bár ö akkor már a legfontosabb zsidó folyóirat, a Commentary kiadója volt, megemlékezésiben csak egyetlen futólagos megjegyzést tesz Izraellel kapcsolatosan. Mit is tudott Izrael egy becsvágyó zsidónak felkínálni? Egy késobbi memoárjában emlékezik Podhoretz vissza, miszerint Izrael az 1967-es háború után "az amerikai zsidóság vallásává" lett. Izrael prominens szószólójaként, márpedig az volt, Podhoretz nem csak az egykori fehérházi vacsorával dicsekedhetett, hanem az elnökkel folytatott személyes dialógusával is, ahol vele a nemzet ügyeirol társaloghatott.

A júniusi háborút követoen a fo zsidó szervezetek szakadatlanul az amerikai-izraeli szövetség megszilárdításán fáradoztak. Ennek keretében, az ADL részt vett egy szélesköru belföldi, az izraeli és dél-afrikai titkosszolgálatot is integráló nyomozási akcióban. 1967 juniusa után feltunoen megemelkedett a New York Times Izraellel foglalkozó cikkeinek száma. Míg 1955 és 1965 között a New York Times Index adatai szerint, az Izraellel kapcsolatos anyag mutatója 65 inches hasábhosszúságot ad meg, addig 1975-ben ugyanez 260 mutat. "Ha igazán jól akarom magam érezni " írja Wiesel 1973-ban "akkor eloveszem a New York Times Izraellel kapcsolatosan írt cikkeit". Podhoretz mintájára több amerikai-zsidó vezeto értelmiségi talál hirtelen a "valláshoz". Nowick írja, hogy a holocaust-irodalom nagy gyámja, Lucy Dawidowicz, valaha "Izrael éles kritikusa" volt. Izrael nem követelhet kárpótlást addig Németországtól, amíg az elüldözött palesztinok iránti felelosséget magáról lerázza, pörlekedett 1953-ban: "Az erkölcs nem lehet ennyire hajlékony". De mégis, nem sokkal a júniusi háború után Dawidowicz "Izrael lángoló védelmezojévé" vált, olyannyira, hogy "a modern világ zsidóságának egységes paradigmáját -mintaképét- hirdette meg" .

Az 1967 után újraszületett cionisták kedvelt taktikája volt, az állítólagosan megszállt Izrael mellett kinyilvánított oszinte támogatásukat és az amerikai zsidóság a holocaust alatt tanúsított gyávaságát, egymással szemben kijátszani. Tulajdonképpen nem cselekedtek mást, mint amit Amerika zsidó elit mindig tett; egyszerre lépve masíroztak az amerikai hatalom oldalán. Az entellektüelleknek különös érzéke volt az impozáns hosi pozitúrákhoz. Gondoljunk csak a balliberális társadalomkritikus Irving Howe-ra. 1956-ban a Howe kiadásában megjeleno folyóirat, Dissent "erkölcstelennek" minosíti és elítéli "Egyiptom közös megtámadását". Bár Izrael valójában teljesen magára volt hagyatva, mégis "kultursovinizmust", "álmessiási törekvéseket ", "expanziós igyekezeteket" vetettek a szemére. Az 1973-as októberi háborút követoen, amikor Amerika segítségnyújtása horizontjának magaslatán állt, How nyilvánosságra hozott egy személyes emlékiratot, "félelemmel telve" az elszigetelt Izrael állam oltalmában. A nemzsidó világ, elmélkedett egy Woody Allennek írt paródiájában, csurig van antiszemitizmussal. Az Upper Manhatten darabban így panaszkodott "Izrael már nem sikk": minden más, még Mao, Frantz Fanon és Che Guevara is több varázzsal bír.

Amerika aktivistájaként, Izraelnek minden kritika kijárt. Eltekintve a folyvást erosödo nemzetközi feddésektol, mert nem mutatott hajlandóságot az arab világgal való egyezkedésre, amelyet az ENSZ-rezolúció követelt, és mert Amerika globális ambícióit vakon támogatta, rákényszerült Izrael arra is, hogy az USA eltéro nézeteit is, ossza. Amerika arab irányzatú hangadó körei nem engedetek véleményükbol, miszerint az USA nemzeti érdekei veszélybe kerülnének, ha az arab elitet figyelmen kívül hagyva, minden igyekezetet csak izraeli érdekeknek szentelnének.

Mások azt kifogásolták; hogy az USA-tól való hatalmi függoség és a szomszédos arab államok területének bitorlása, nemhogy alapvetoen hibás, hanem Izrael saját érdekeire is káros hatással lehet. Maga az állam túlságosan militarizált lenne, és az arab világ még inkább eltávolodna. Izrael állam újdonsült "támogatóira" az ilyen beszéd eretnekségként hatott. Egy független Izrael, amely szomszédaival békében él, értéktelen; egy Izrael, amely az USA-tól való függetlenségre törekvo arab világ ideológiájához orientálódna, felérne egy katasztrófával. Csak egy, az amerikai hatalomnak elkötelezett zsidó Sparta jöhetett szóba, mert csak ebben a szerepben tudtak az USA zsidó hatalmasai az amerikai imperialista ambíciók szószólójaként fellépni. Noam Chomsky javasolta, hogy ezeket az un. "Izrael támogatóit", találóbban inkább "Izrael morális hanyatlását és végleges pusztulását támogatóknak" kell titulálni.

Stratégiai tulajdonát védelmezve, Amerika zsidó elit a HOLOCAUSTRA "emlékezett." És a szokásos magyarázat sem késlekedett; tették ezt azért, mert Izraelt a júniusi háború alatt halálos veszélyben látták és egy második holocaust közeledtét vélték fölfedezni, félelem töltötte el oket. Ez a magyarázkodás egy tüzetesebb próbát nem áll ki.

Nézzük az elso arab-izraeli háborút. 1948, a függetlenség kikiáltásának eloestéjén sokkal fenyegetobb veszély leselkedett Palesztina zsidóira. David Ben-Gurion szerint "700000 zsidó" vette fel a harcot "27 millió arabbal szemben, egy a negyven ellen". Az Egyesült Államok csatlakozott az ENSZ fegyverembargójához, amivel indirekt egyértelmuen az erosebb fegyverzetu arab eroket támogatta. Egy újabb náci "Endlösung" félelmétol hajtva nyüzsgésbe kezdett Amerika zsidósága. AJC vádolt; az arab államok felfegyverezték "Hitler segédét", a Muftit (Jeruzsálem), mialatt az Egyesült Államok fegyverembargóját tovább szigorította, és lelki szemeik elott "Palesztinában tömeges öngyilkosságok és a zsidók likvidálása" játszódtak le. Maga az amerikai külügyminiszter George Marshall és a CIA is meg voltak gyozodve egy biztos zsidó vereségrol, abban az esetben, ha egy háború kitörne. "Bár az erosebb fél nyert" (Benny Morris, történész), valójában ez Izrael számára nem volt sétagalopp. 1948 kezdetén, a háború elso hónapjaiban, amikor májusban a függetlenséget kikiáltották, Yigael Yadin a Haganah foparancsnoka Izrael túlélési esélyeit "fifty-fifty" (50-50%) -re adta. Izrael Csehszlovákiával lebonyolított titkos fegyverüzlete nélkül, minden valószínuség szerint nem élte volna túl a történteket. Egy évi harc után, Izrael népességének egy százalékát, 6000 embert veszített el. Miért nem került a holocaust közvetlen az 1948-as háború után az amerikai zsidóság érdeklodésének középpontjába?

Izrael hamarosan bebizonyította, hogy 1967-ben közel sem volt olyan sebezheto, mint a függetlenségi háborúban. Mind az izraeli, mind az amerikai vezetés tudta jóval elobb, hogy Izrael az arab államok elleni háborúban könnyedén fog felülkerekedni. Miután pár nap alatt menekülésre kényszerítette Izrael arab szomszédait, meggyozoen látott napvilágot a valóság. Novick írja: "Figyelembe véve az amerikai zsidóság Izrael megsegítését célzó mobilizációját, meglepoen elenyészo mértékben estek a holocaustra hivatkozások". Csak Izrael katonai erejének elsöpro demonstrációja után születik meg a holocaust-ipar szelleme és virágzik az izraeliek határtalan gyözelemtudatában. Egy átlagos értelmezo képességgel ezt az anomáliát nem lehet megmagyarázni.

Izrael sokkoló veresége az 1973-as októberi arab-izraeli háború kezdetén és jelentos veszteségei ez alatt, valamint az ezt követo nemzetközi elszigeteltség - amelyet késobb a megszokott módon magyaráztak-, elmélyíti az amerikai zsidóság Izrael sebezhetosége iránt érzett aggodalmát. Ennek megfeleloen tolul a holocaustra való emlékezés a történések középpontjába. Novickot idézve: "A sebezheto és izolált Izrael képe hirtelen az európai zsidóság harminc évvel korábbi, hasonló rémiszto helyzetére emlékeztette az amerikai zsidókat... Ez nem csak egyszeruen a holocaustról való szóbeszéd amerikai "take off"-ja (start) volt, hanem annak fokozatos (sic) intézményesítése is. Mégis tény marad az, hogy az 1948-as háborúban Izrael közelebb állt a teljes pusztuláshoz és mind relatív, mind abszolút értelemben véve, jóval magasabb áldozatot fizetett, mint 1973-ban.

Minden kétséget kizáróan, eltekintve az USA-val kötött szövetségét, Izrael nemzetközi tekintélye az 1973-as októberi háborút követoen a mélypontra csúszott. Nos, vonjunk egy hasonlatot az 1956-os szuezi háborúval. Izrael és a szervezett amerikai zsidóság azt állították, hogy a Sínai-félsziget invázióját megelozo éjszaka, Egyiptom Izrael létét fenyegette; következésképpen Izrael teljes visszavonulása a Sinai félszigetrol "Izrael vitális érdekeit: megmaradását, mint állam" gyengítette volna. A nemzetek közössége azonban hajthatatlan maradt. Szomorúan emlékezik vissza Abba Eban az ENSZ közgyulésén mondott pompás eladására, amelyet "szunni nem akaró vastaps követett, de végül is a többség ellenünk szavazott". Ennél a döntésnél az USA fontos szerepet játszott. Nem csak Eisenhower Izraelt visszavonulásra kényszeríto parancsa, hanem a tény maga, hogy Izrael támogatottsága az amerikai közvélemény szemében "ijesztoen a mélypontra zuhant" (írja a történész Peter Gros). Ennek fejében, közvetlen az 1973-as háborút követoen, az USA masszív katonai támogatást bocsátott Izrael rendelkezésére; ennek mérete jóval meghaladta az ezt megelozo négy évben nyújtott összes segítséget, és az amerikai közvélemény egy emberként állt Izrael mögött. Ez volt "Amerikában a holocaust- szóbeszéd…" un. "take off"-ja és ebben az idoben Izrael kevésbé volt elszigetelve a külvilágtól, mint 1956-ban.

Ténylegesen a holocaust-ipar nem azért került a történések középpontjába, mert Izraelt az 1973-as októberi harcokban váratlan vereségek érték és pária státusza közvetlen azt követoen az "Endlösung" emlékét idézték. Sokkal inkább meggyozte Amerika és Izrael elitét Sadat eroteljes katonai fellépése az októberi háborúban, olyannyira, hogy egy megegyezés Egyiptommal, beleértve az Izrael által 1967-ben bekebelezett területek visszaadását, nem várathatott magára sokáig. Izrael tárgyalásaihoz szükséges külso nyomás intenzivitására, megnövelte a holocaust-ipar. Dönto jelentoséggel bírt az a tény, hogy Izrael az 1973-as háború után nem volt az ENSZ-tol elszigetelve. Ezek a fejlemények az amerikai-izraeli szövetség keretében játszódtak le, amelyek továbbra is teljesen érintetlenek maradtak. A történelmi dokumentumok meggyozoen bizonyítják, hogy ha Izrael, az októberi háborút követoen teljesen magára maradt volna, az amerikai zsidók egy jottányival sem emlékeztek volna többet a zsidók tömegirtására, mint azt tették az 1948 és 1956-ban.

Novick evvel kapcsolatosan szárnymagyarázatokkal szolgál, amelyek kevésbé meggyozoek. Zsidó hittudósok idézeteit hívja segítségül, amikor feltételezi, "a hatnapos háború a holocaust és a megmenekülés nemzeti teológiáját szülte meg". 1967 júniusi gyozelem "fénye" örökre eluzi a náci tömegmészárlás "sötétségét" - " a gyozelem Istennek egy új lehetoséget adott". A holocaust eloször csak 1967 júniusa után jelenhetett meg az amerikai közéletben, mert így"az európai zsidóság kiirtásának fejezete - ha nem is szerencsés, de mégis elfogadható formában - zárulhatott le." A hivatalos zsidó értelmezés szerint, mégsem a júniusi háború, hanem Izrael államalapításának dátuma jelenti a megmenekülés idopontját. Miért kellett akkor a HOLOCAUST-nak egy második megmentésre várnia? Novick úgy véli, " a zsidó emberkép életre keltése, mint hos katona" a júniusi háborúban "nem csekély mértékben járult hozzá a gyenge és passzív áldozat kliséjének számuzéséhez, amely… a zsidók holocaustról folytatott diszkussziójának korábban olyannyira útjában állt". Mégis, a bátor helytállást illetoen, 1948 háborúja Izrael legfényesebb korszaka marad. Moshe Dayan merész és briliáns 100 órás sinai hadjárata 1956-ban volt az elohírnöke az 1967 júniusi gyors gyozelemnek. Miért ragaszkodnak az amerikai zsidók annyira a júniusi háborúhoz, a klisé eluzéséhez?

Novick magyarázata, amely az amerikai zsidó elit útját a nácik által elkövetett zsidóirtások újrafelfedezéséhez taglalja, így nem elfogadható. Ezt a következo meggyozo részletek világítják meg:

Miközben az amerikai zsidóság vezetoi, Izrael elszigetelodésének és sebezhetoségének legfobb okai után kutattak- talán egy félmaroknyit, lehetne erre találni - a következo változat nyerte el a hitelességet: a nácik zsidókon elkövetett buncselekményeinek egyre halványodó emléke, valamint egy olyan generáció felnövekedése, amely a holocaustot nem ismerte, oda vezetett, hogy Izrael elvesztette mindazon támogatást, amelyre korábban szívesen számíthatott.

Miután az amerikai zsidó szervezeteknek nem állt módjukban a Közel-Kelet legújabb eseményeire befolyást gyakorolni, és még kevesebbet annak jövojéért tenni, a holocaust emlékének újraélesztésén szorgoskodtak. Ekkor született meg a " feledésbe merülo emlékek" elso kommerciális ajánlata.

Miért éppen a "feledésbe merülo emlékek" leltek oly nagy "népszeruségre" Izrael kedvezotlen nemzetközi státuszának elemzésekor, 1967 után? Ez a magyarázat minden bizonnyal nem fedte a valóságot. Mint, azt Novick maga is gazdagon dokumentálta, az Izraelnek juttatott segítségnek kevés köze lehetett a " náci uralom buncselekményeire való emlékeztetésekhez", továbbá ezek az emlékek az idok folyamán, amikor Izrael a nemzetek szimpátiáját elvesztette, már nagyon is sokat vesztettek erejükbol. Vajon miért tudták a zsidó elit nagyjai csak "édeskeveset befolyásolni" Izrael jövojét? Hiszen egy tökéletesen muködo szervezoi hálózattal rendelkeztek. Miért volt a "holocaust-emlékének újraélesztése" az egyetlen hajtóero? Miért nem fogadták el a nemzetek döntését, amely Izraelt, a júniusi háborúban elfoglalt területek visszaadására kötelezte, valamint egy "igazságos és hosszantartó békét" garantált Izrael és arab szomszédai között? (ENSZ határozat 242)

Egy egyszerubb, habár egyáltalán nem hízelgo magyarázat, így fogalmazható meg; az 1967 júniusi háborút megelozoen Amerika zsidó elit csak akkor hivatkozott a nácik zsidókon végzett pusztítására, amikor az saját politikai céljukat szolgálta. Frissensült védopajzsuk, Izrael, az Eichmann-ügy keretében kovácsolt a zsidóirtásból tökét. Annak késobbi hasznát jól ismerve, a júniusi háború után Amerika zsidó elit, szándékosan nyúl a nácik zsidókon elkövetett tömegirtásához. Ideológialak átformálva, a holocaust tökéletes fegyvernek bizonyult az Izraelt célzó kritikák elfojtására. Éspedig a következo módon. Alapvetoen lényeges azt a tényt kiemelni, hogy a HOLOCAUST ugyanazt a fontos funkciót töltötte be Amerika vezeto zsidósága, mint Izrael számára; ugyanis a HOLOCAUST egy hosszútávlatú, pótolhatatlan értéku nyero zseton volt, egy nagytételu hatalmi játékban. A holocaust emlékét félto hangos aggodalomkinyilvánítás ugyanúgy mesterséges és megjátszott volt, mint Izrael sorsa feletti jajveszékelés. Csak ez magyarázhatja többek között azt is, hogy Amerika zsidósága Ronald Reagen 1985-ben a bitburgi katonai temetoben tartott zagyvabeszédét; miszerint az ott nyugvó német katonák (beleértve a Waffen SS tagjait) is a KZ-táborok lakóihoz hasonlóan, a nácik áldozatainak minosíthetok, oly hamar megbocsátotta és elfelejtette. Sot, 1988-ban Reagen az egyik legismertebb holocaust-szervezettöl, a Simon-Wiesenthal-Centrumtól, kap "Izrael állhatatos és kitartó támogatásáért" kitüntetést "Humanitarian of the Year" címmel. 1994-ben a pro-izraeli ADL szervezet "Torch of Liberty" kitüntetését adományozza neki.

Jesse Jackson atya jóval korábbi, oszinte reakcióját 1979-böl, " szomorú és fáradt vagyok akármi továbbit is a holocaustról megtudni", már nem bocsátották meg, és nem felejtették el olyan sietosen. Valójában soha nem szuntek meg az amerikai zsidó hatalmasok támadásai Jacksonnal személyével szemben. Ha nem is "antiszemita megjegyzései", de jóval inkább "a palesztinok melletti pártfogása"(Seymour Martin Lipset és Earl Raab) miatt. Jackson esetében még egy fontos tényezo játszott nem kis szerepet: ö ugyanis, azt a választóréteget képviselte, amellyel a szervezett amerikai zsidóság, a hatvanas évek végétol hadilábon állt. A HOLOCAUST ebben a tekintetben is, mint hatalmas ideológiai fegyver, megállta a helyét.

Nem Izrael vélt gyengesége és elszigeteltsége, de nem is egy második holocaustot félo aggodalom, hanem inkább duzzadó katonai ereje és az Egyesült Államokhoz kötodo stratégiai szövetsége ösztökélte Amerika zsidó elitét 1967 után a holocaust-ipar életre keltésére. Ha akaratlanul is, de Novick adja erre a legjobb bizonyítékot. Azt feszegetve, hogy Amerika Izrael-politikáját hatalmi érdekek és nem a náci "Endlösung" veszélye vezérelték, így ír: " A második világháborút követo huszonöt év alatt, amikor a holocaust még elevenebben élt az amerikai vezetés emlékezetében, Izrael támogatottsága az Egyesült Államok részérol teljesen elenyészo volt. Nem Izrael vélt gyengesége és sebezhetosége, hanem éppen annak a hatnapos-háborúban bebizonyított ereje eredményezte, hogy az Izraelnek juttatott amerikai segítség cseppjei szabályos árvízé duzzadtak". Ez a teória maradéktalanul jellemzi az amerikai zsidó elit tipikus viselkedését.

 

A holocaust-ipar belso forrásokból is táplálkozik. Hivatalos interpretációk kiemelik az egyik oldalon az "identitás felismerés politikájának" idoszeruségét, a másikon tudatosítják "az áldozati szerep elvállalásának kultúráját". Valójában, az identitást vissza lehet egy vélt történelmi kiszolgáltatottságra vezetni; hasonlóképpen igyekeztek a zsidók saját etnikai azonosságukat a holocaustban megtalálni.

Érdekes módon az érintett embercsoportok közül, feketék, latinok, amerikai oslakósok, asszonyok, melegek, akiknek ugyancsak áldozati szerep jut ki osztályrészül, csak egyedül Amerika zsidósága nem érzi a hátrányos megkülönböztetést. Identitásukat felismero politikájuk és a HOLOCAUST valójában nem az áldozati státusz alapján hódított teret Amerika zsidósága körében, hanem éppen ellenkezoleg azért, mert ok valójában nem áldozatok.

Miután a második világháború után az antiszemitizmus utolsó bástyái is elestek, kerültek a zsidók az Egyesült Államokban nagy fontosságú szerepekhez. Lipset és Raab szerint, a zsidóság egy fore jutó jövedelme majdnem a nemzsidó keresetek kétszerese; Amerika negyven leggazdagabbja közül, tizenhat zsidó, 40 százaléka az amerikai Nobeldíj-tulajdonosoknak a természet és gazdaságtudomány területén zsidó, hasonlóképpen az egyetemi professzorok 20 százaléka valamint a nevesebb New York-i és washingtoni ügyvédirodák 40 százaléka. És a lista nem végleges. A zsidó identitás már réges-rég nem áll a siker útjában - az maga a siker biztosítéka. Úgy, ahogy sok zsidó Izraelt, annak kellemetlen vonzatai miatt megtagadta, majd a cionizmus élharcosa lett, amikor annak értékei megcsillantak, hasonlóképpen tagadták meg etnikai identitásukat a terhes és váltak újra hithu zsidókká a kevésbé terhes idokben.

Az amerikai zsidóság sikertörténete alapozta meg az újra felfedezett zsidó identitást. Kinek lett volna mersze még a zsidóság "kiválasztottságát" megkérdojelezni? A "A Certain People: American Jews and Their Lives Today" -ban jellegzetes stílusban áradozik az -ugyancsak "újraszületett" zsidó- Charles Silberman : " A zsidók nem lettek volna emberi lények, ha tartózkodtak volna felsobbrenduségük mindenkori kinyilvánításától" és " az amerikai zsidóknak különösen nehezére esik, e felsobbrenduségi tudatot teljesen kikapcsolni, még ha olyannyira is igyekeznek arra". A regényíró, Philp Roth szerint, a zsidó gyermek nem örököl törvénygyujteményt, a képzés tudományának esszenciáját, a nyelvet és végül Istent, hanem egy bizonyos pszichológiai tartalmat - és ezt a pszichológiai tartalmat négy szóban lehetne formába önteni: "A zsidók valami jobbak". Mint az a következokben látható lesz, a HOLOCAUST negatív verziója megdicsoült sikerüknek arra szolgált, hogy a zsidók kiválasztottságát igazolja.

A hetvenes évekre az antiszemitizmus már nincs úgy jelen az amerikai közéletben, mint addig. Mindettol teljesen függetlenül, megkondítja a zsidó vezetés a vészharangokat, miszerint Amerika zsidóságát egy fertozo "új antiszemita hullám" veszélyezteti. Az ADL ("mindazokra emlékezve, akik meghaltak, mert zsidók voltak") egyik legismertebb kutató akciójának prominens bizonyítékai között található, a Broadway-musical Jézus Krisztus szupersztár, és egy korabeli kultúrtermék, egy magazin, amely " Kissingert, mint farkcsóváló talpnyalót, gyávát, pimasz frátert, hízelgot, zsarnokot, felfelé iparkodót szociálsenkit, züllött manipulátort, bizonytalan sznobot és elvtelen hatalomhajhászt" jellemez - az ö esetében enyhén fogalmazva.

Amerika szervezett zsidóságának e mesterkélten eljátszott antiszemita-hisztériája több ügyet szolgált. Izrael államot, mint az amerikai zsidóság legutolsó menedékhelyét értékeli föl. Továbbá, az állítólagos antiszemitizmus ellen küzdo zsidó organizációk adakozásra szólító felhívásai is nyitott fülekre találtak. "Így lesz az antiszemita arra elítélve", vallja Sartre, "hogy ellensége nélkül, akit ö megsemmisíteni kíván, életképtelenné váljon". Természetesen, minden zsidó szervezet számára ennek a mondatnak az ellenkezoje is igaz. Miután az antiszemitizmus hiánycikké vált, az utóbbi években a fontosabb zsidó "védelmi" szervezetek - különösen az ADL és a Simon-Wiesenthal-Zentrum - között éles konkurenciaharc robbant ki. Ami az adományozásokat illeti, a feltételezett, Izraelt fenyegeto veszélyek, hasonló célokat szolgáltak. Az Egyesült Államokban tett látogatásáról visszatéro neves újságíró, Danny Rubinsteintöl hallhattuk: "A zsidó gyülekezetben élok többsége szerint, nagyon fontos az Izraelt fenyegeto külso veszélyekre terelni a figyelmet... Az amerikai zsidó gyülekezetnek Izraelre, csak, mint a brutális arab támadások áldozati státuszára van szüksége. Egy ilyen Izrael számára mindig lehet támogatásra, adományokra és pénzre számítani. ... A hivatalos összegek dimenziója közismert, amelyeket a United Jewish Appeal Amerikában mindenütt összeharácsol, ahol Izrael neve szóba kerül, és amelynek körülbelül a felét nem Izrael kapja, hanem Amerika zsidó szervezetek zsebelik be. Lehet ennél még nagyobb cinizmusról beszélni? Amint azt látni fogjuk, a holocaust-ipar "rászoruló holocaust-áldozatok" kizsákmányolása ennek a cinizmusnak a legaktuálisabb és legocsmányabb manifesztációja.

Az antiszemita vészharangok megkongatását valójában más indokolta. Miközben az amerikai zsidók szekuláris sikerek sorozatát ünnepelték, fokozatosan a politikai jobb irányvonalába mozdultak el. Még akkor is, ha közérdeku témáknál, mint szexuálerkölcs és magzatelhajtás inkább a baloldal vonalát képviselték, egy eroteljes jobbos zsidó vélemény-eltolódást lehet a politika és gazdaság területén tapasztalni. Ezzel a politikai fordulattal egyidejuleg megfigyelhetünk egy belso pálfordulást is, amint a zsidók régebbi nincstelen szövetségeseiket cserbenhagyva, az összes rendelkezésükre álló javakat kizárólagosan csak zsidó célokra rezerválták. Az amerikai zsidók effajta új orientációja minden kétséget kizáróan, az egyre erosödo zsidó-fekete feszültségekben vált nyilvánvalóvá. Korábban még a feketékkel karöltve, harcolva az USA szinte minden társadalmi csoportosulását érinto diszkriminációja ellen, egyre több zsidó hagyta el a hatvanas évek vége felé a polgári jogokért harcoló szövetséget, amit Jonathan Kaufman így magyaráz; "a polgárjogi mozgalmak célja eltolódott- a politikai és törvényjogi egyenjogúságért való harcot, leváltotta gazdasági egyenjogúságért folytatott küzdelem". Cheryl Greenberg hasonló élménnyel gazdagít;" Miután a polgárjogi mozgalmak elérték Északot, minden négy liberális zsidó közül egy, új integrációs lehetoség után nézett. A zsidók inkább osztály-, mintsem fajelméletben magyarázták aggodalmaikat, és menekültek a fehér keresztényekhez hasonlóan az elovárosokba, elejét véve annak, amit iskoláik és lakónegyedeik pusztulásán értettek." Az események egyik emlékezetes tetopontja volt a tanárok 1968-as sztrájkja New York City-ben, ahol is egy messzemenokig zsidó vezetés alatt álló szakszervezet nézett farkasszemet a feketék közösségi aktivistáival, akik iskoláik -drasztikusan leromlott- biztonságát szavatoló ellenorzo intézkedések bevezetéséért harcoltak. A sztrájkról szóló jelentésekben gyakran olvasunk antiszemita kisérojelenségekröl. A sztrájkot megelozo rasszista zsidó kitörésekrol kevesebb szó esik. A közelmúltban zsidó publicisták és szervezetek komoly erofeszítéseket tettek az affirmative action (kisebbségek integrációját célozza) programjainak megszüntetésére. A legfelsobb bíróság kirakatpereiben - DeFunis (1974) és Bakke (1978) - egy állítólagos eros zsidó többségre hivatkozva, adta az AJC, ADL és AJ-Congress, affirmative action ellenes állásfoglalását bírósági jegyzokönyvbe.

A saját csoport- és osztályérdekeiket agresszíven védelmezo zsidó elit, antiszemitizmussal bélyegzett meg minden oppozíciós, konzervatív politikájukat megkérdojelezo igyekezetet. Így nyilatkozik az ADL fonöke, Nathan Perlmutter; az "igazi antiszemitizmust" Amerikában politikai háttér táplál, amely a "zsidó érdekekre" nézve káros, mint például a kisebbségek integrációja, a védelmi költségvetések csökkentése és az új elszigeteltség valamint az atomeromuvek elleni harc; sot magukat a college-ok választási reformjait is hozzávette.

Ebben az ideológiai offenzívában a holocaustnak dönto szerepet szántak. Legnyilvánvalóbban utal erre az a tény, hogy mindennemu és mindenkori, oket éro kritikát történelmi üldöztetésükre hivatkozva visszautasítanak. A kisebbségek integrációját bénító ellenállásuknál nem szuntek meg ürügyként, mint "numerus clausus"-ra, múltbéli szenvedésükre utalgatni. Mindezen túlmenoen, az antiszemitizmust a holocaust keretén belül magyarázva, mint a nemzsidók, a zsidóságot megveto irracionális gesztusát értelmezték. Annak esetleges lehetoségét, hogy ez a nemzsidókkal szemben táplált gyulölködo hangnem egy érdekkonfliktushoz vezethet (errol még késobb), elejétol kezdve kizárták. Ezért volt a holocaustra való hivatkozás egy csel, a zsidóságot éro mindennemu kritika jogosultságának aláásására, azt hangoztatva, hogy az oket éro kritika csak beteges gyulölet szüleménye lehet.

Miként a szervezett zsidók eloszeretettel hivatkoztak a HOLOCAUST-ra, amikor Izrael erejének teljében duzzadt, ugyanúgy tették azt, amikor Amerika zsidóságának hatalma delelojére érkezett. Mégsem szuntek és szunnek meg a zsidóságot közvetlen fenyegeto MÁSODIK HOLOCAUST-ra figyelmeztetni . Ilymódon tudta Amerika zsidó elit hosi társadalmi pozícióját elfoglalni, miközben gyáva nyomást gyakorolt környezetére. Norman Podhoretz kiemeli az 1967 júniusi háború után tapasztalható zsidó elszántságot "ellenállni mindenkinek, aki mindegy, hogyan, milyen mértékben és milyen okból próbál meg kárt okozni... minden támadást vissza fogunk verni." Amint az Egyesült Államok által állig felfegyverzett izraeliek a rakoncátlankodó palesztinokat hosiesen idomítják, hasonlóképpen tartják kordában az amerikai zsidók a lázongó és követelozo feketéket.

Azoknak parancsolgatni, akiknek nincs lehetoségük az önvédelemre: ez Amerika szervezett zsidóságának igazi kurázsija.

 

 

2

Csalók, üzletelok és a történelem

 

"A Holocaustra való hivatkozás" jegyzi meg az elismert izraeli szerzo Boas Evron, tulajdonképpen nem más, mint" hivatalos hangulatkelto célzatú doktrína, amely szüntelenül címszavakat és hamis világnézetet teremt, és egyáltalán nem célja a múlt megértése, jóval inkább a jelen manipulációja." A holocaust önmagában nem állítható egyetlen speciális politikai program szolgálatába sem. Segítségével éppúgy indokolható Izrael politikájának elutasítása, miként támogatása is. Eme eltorzult ideológiai szemléletmód által - Evrons szavaival- válik "a nácik által történt megsemmisítésre való emlékezés" mégiscsak "hatékony eszközzé az izraeli kormányzat és más országok zsidóinak kezében". A zsidók nácik által véghezvitt tömeges megsemmisítésébol jött létre a HOLOCAUST.

Két központi dogma képezi a HOLOCAUST strukturális alapját: I. a HOLOCAUST a történelem abszolút egyedülálló eseménye; II. A HOLOCAUST a nemzsidók zsidókkal szembeni ésszerutlen, örök gyulöletének betetozése. Az 1967-es júniusi háború elott ezeknek a dogmáknak egyáltalán nem volt szerepük a nyilvános vitában, jóllehet a HOLOCAUST-irodalom központi alkotóelemeivé váltak, a zsidók nácik által végrehajtott tömeges megsemmisítésének tudományos kutatásában eredetileg egyáltalán nem merülnek fel. Másrészt viszont mindkét dogma a zsidóság és a cionizmus fontos vonásaira épül.

A nácik tömeggyilkosságát a II. világháború után eloször, nem mint kizárólagosan zsidó vonatkozású, még kevésbé történelmileg egyedülálló eseményként értelmezték. Különösen Amerika szervezett zsidósága törekedett az eseményt az egész egy részeként beállítani. A júniusi háború azonban a nácik "Endlösung", ("végso megoldását") gyökeresen más keretek közé helyezte. Az elsodleges és legfontosabb igény, amely az 1967-es háború következményévé és az amerikai zsidóság jelképévé vált" emlékszik Jakob Neusner "a HOLOCAUST... egyedülálló és az emberiség történetében páratlan volta. A történész David Stannard felvilágosító tanulmányában gúnyosan ír "a holocaust-hagiografusok kis iparágáról, mely vakbuzgó teológusok egész energiájával és ötletgazdagságával a zsidó tapasztalat páratlanságáért küzdenek. Az egyedülállóság dogmájának végül is nincs semmi értelme. Alapjában véve minden történelmi esemény egyedülálló, mert térhez és idohöz kötött. És minden történelmi folyamatnak van megkülönbözteto, mint ahogy a többi eseménnyel közös vonása is. A HOLOCAUST rendkívülisége abban áll, hogy az egyedülállóságát abszolút döntonek tartják. Milyen más történelmi eseményt - kérdezhetnénk - illet meg döntoen az egyedülállóság kategóriája? Jellemzo módon kiemelik a holocaust megkülönbözteto ismérveit, hogy az eseményt egy tökéletesen önálló kategóriába sorolhassák. Emellett sohasem derül ki, miért tekintendo a számos közös ismérv az összehasonlításban lényegtelennek.

Minden holocaust-szerzö egyetért abban, hogy a HOLOCAUST páratlan, de kevesen, ha egyáltalán, a miértjében. Mihelyst a holocaust egyedülállóságát bizonygató érvek egyikének hitelessége megdol, annak azonnal új lép a helyébe. Jean-Michel Chaumont szerint az egymásnak ellentmondó érvek sokszorosítása, amelyek egymást semlegesítik, ahhoz vezet, hogy:" az ismeretanyagot nem bovítik. Minden alkalommal a nullánál kezdik újra, hogy az elozonél jobb érvet állítsanak fel". Másként szólva: magában a HOLOCAUST felépítményében adott az egyedülállóság - ennek bizonyítása engedélyezett, tagadása a holocaust tagadásával egyenlo. A probléma oka feltehetoen az elofeltételben és nem a bizonyítékban rejlik. Még ha maga a holocaust egyedülálló is volna, mi adná a különbséget? Miként változna a felfogásunk, ha a nácik zsidókon végrehajtott tömeggyilkossága, hasonló katasztrófák sorában nem az elso, hanem a negyedik vagy ötödik helyet foglalná el?

Steven Katz a The Holocaust in Historical Context-tel vetette be a maga tétjét, a holocaust egyedülállóságát bizonygató szerencsejátékba. A három kötetre terjedo vizsgálódás elso kötetében, Katz mintegy 5000 címet sorol fel; megvilágítja az emberiség történelmének egészét, hogy bebizonyítsa a "Holocaust azért olyan egyedülálló jelenség, mert korábban még egyetlen állam sem tervezte el tudatosan és módszeresen egy adott nép férfiainak, asszonyainak, gyerekeinek fizikális megsemmisítését..."

….Lefordítva: Az a történelmi esemény, mely össze nem tévesztheto sajátossággal bír, az egy mással össze nem tévesztheto történelmi esemény. Minden késobbi félreértés elkerülésére, magyarázza Katz a továbbiakban, ö a fenomenológia fogalmát nem-husserl-i, -schutz-i, -scheler-i, -heidegger-i, -merleua-pontyi-i értelemben alkalmazza". Lefordítva: az egész katz-i vállalkozás egy fenomenális badarság. Még ha a katz-i feltétel támpontokon nyugodna is, ami nem az esetünk, akkor sem volna bebizonyított, hogy a holocaust össze nem tévesztheto ismérvekkel bír. Csodaként is hatna, ha ez nem így volna. Chaumont végkövetkeztetése: a katz-i tanulmány nem más, mint "tudományként" álcázott "ideológia". Errol rövidesen többet.

A két hipotézist, miszerint a holocaust egyedülálló és ugyanakkor ésszel felfoghatatlan, kevés választja el egymástól. Amennyiben nem létezik a holocausthoz fogható történelmi esemény, akkor következetesen ezek felett álló, és mint ilyen történelmileg felfoghatatlan kell, hogy legyen. Valóban a HOLOCAUST egyedülálló, mert nem értelmezheto, és mivel nem értelmezheto, ezért egyedülálló.

Novick ezt a misztifikációt a "holocaust szentté avatásának" keresztelte, és amelynek ideológiai atyja Elie Wiesel. Wiesel számára a HOLOCAUST, mint azt Novick joggal észrevételezi, valóban egy "misztérium"-vallás. Wiesel ezt így értelmez; a HOLOCAUST "a sötétségbe vezet", "minden választ megtagad", "a történelem határain túl fekszik", " mind a tudásnak, mind az értelmezésnek ellenáll, "nem magyarázható vagy képszeruen rekonstruálható", "nem felfogható vagy továbbadható" és "egy kozmikus méretu változás " jellemzi. Csupán az apostoli túlélo (azaz ö Wiesel) alkalmas e misztérium megsejtésére. És mégis a HOLOCAUST misztériuma, miként azt Wiesel elismeri, "nem továbbadható"; "még csak szóba sem önthetjük tartalmát". Következésképpen Wiesel eloadásain -standard tiszteletdíj 25000 $ és limuzin soforrel- Auschwitz "titkát" a "hallgatásban rejlo igazságnak" nevezi.

Ezen szemlélet alapján a HOLOCAUST józan értelmezése, annak tagadásához vezet. Az ésszeru megközelítés ugyanis tagadja a HOLOCAUST egyedülállóságát és misztériumát. És az, aki a HOLOCAUST-ot mások szenvedéseivel összehasonlítja, "az a zsidó történelemmel szemben felségárulást követ el". Néhány éve a következo paródia gondoskodott nagybetus címrol egy New York-i bulvárlapban: "Michael Jackson és még 60 millió ember hal meg egy nukleáris holocaust következtében". Ezt Wiesel dühöngo tiltakozása követte az olvasói levelek rovatában: "Hogyan merészelheti valaki a tegnap írottakat holocaustnak nevezni? Csak egyetlen igazi holocaust létezett..." Annak bizonyítékául, hogy az élet maga is paródiákkal szolgál, Wiesel új emlékkönyvében azért dorgálja Simon Perezt, mert (nem ) vonakodott évszázadunk " két holocaustjáról " Auschwitzról és Hirosimáról beszélni. Ezt nem lett volna szabad megtennie". Wiesel kedvenc jelmondata így hangzik: "a holocaust általános érvényusége az egyedülállóságában rejlik". De miként lehet a holocaust általános érvényu is, ha összehasonlíthatatlanul és felfoghatatlanul egyedülálló?

A holocaust egyedülállóságáról szóló vita meddo. A holocaust egyedülállóságát védelmezo állítások ténylegesen, az "intellektuális terrorizmus" (Chaumont) egyik formáját öltötték fel. Az ismert és elfogadott összehasonlító eljárásokat alkalmazó tudományos kutatónak számtalan fenntartást kell ahhoz figyelembe vennie, ha a HOLOCAUSTOT, trivialitását illetoen a legenyhébb kritikát is el akarja kerülni.

A holocaust egyedülállóságának tézisében annak szörnyuséges volta mérvadó. Mások szenvedése, bármilyen szörnyu is legyen, ezzel egyszeruen nem összehasonlítható. Bár a holocaust egyedülállóságának szószólói visszautasítják ezt az implikációt, elutasításaik mégsem oszinték.

Bár a holocaust egyedülállóságát bizonygató tézisek intellektuálisan meddok és erkölcsileg elvetendok, mégis fennmaradnak. Vajon miért, hangzik a kérdés ? Eloször is az egyedülálló szenvedés kizárólagos jogot ad. A holocaust összehasonlíthatatlan szörnyusége Jacob Neusner szerint a zsidókat nemcsak hogy kiválasztja a többiek közül, hanem "feljogosítja oket a többiekkel szemben". Edward Alexander számára a HOLOCAUST egyedülállósága "moralis tökét" jelent ; a zsidóknak ezen "nagy értékü vagyon" feletti "uralomra igényt kell tartaniuk".

 

A holocaust egyedülállósága - ez a "jog" másokkal szemben, ez a "nagyértéku vagyon" - ténylegesen egy kiváló alibi Izrael számára. "A zsidó szenvedés olyannyira egyedi" , vallja Peter Baldwin, "hogy kiegészíti mindazon erkölcsi és érzelmi követelményeket, amelyeket Izrael más országokkal szemben… felállíthat". Nathan Glaser szerint így adja meg a holocaust, amelyben a "zsidók különleges összetéveszthetetlenségére utal" a "zsidóknak, mint különlegesen veszélyeztetett népnek, a jogot arra, hogy mindennemu, a túléléshez szükséges erofeszítést különösen üdvösnek tekintsen". Egy jellegzetes példa erre : minden, az izraeli nukleáris fegyverek fejlesztését magyarázó hír, a holocaust szellemét idézi. Mintha Izrael éppen nem a legjobb úton tartana a nukleáris hatalmi státusz birtoklása felé.

Egy másik tényezo : a holocaust egyedülállóságának állítása egyenértéku a zsidóság egyedülállóságának állításával. Nem a zsidók szenvedése tette a holocaustot egyedülállóvá, hanem az a tény, hogy a zsidók szenvedtek. Azaz a holocaust valami különleges, mert a zsidók maguk is különlegesek. Ismar Schorsch, a Zsidó Teológiai Szeminárium elnöke hevesen kritizálja a holocaust egyedülállóságát kiigénylo igyekezeteket, mint "a kiválasztottság ízléstelen szekularizált változatát". Miként Elie Wiesel a holocaust egyedülállóságát, hasonló vehemenciával képviseli ö a zsidók egyediségének a tézisét. "Mindenben mások vagyunk". A zsidók különlegesek ontológiailag (lételméletileg). A HOLOCAUST a nemzsidók évezredes gyulöletének csúcspontját fémjelezte; ily módon nemcsak a zsidók összehasonlíthatatlan szenvedésérol, hanem azok egyedülállóságáról is tanúskodott.

A II. világháború alatt és után, számol be Novick, " aligha értette volna meg valaki is a kormányon (USA) belül vagy akár azon kívül > a zsidók kiszolgáltatottságának> kifejezését".

A fordulat 1967 júniusa után jött.. "A világ hallgatása", "a világ közömbössége", "a zsidók elhagyatottsága": adták a HOLOCAUST-vita alapgondolatait.

A cionista hittétel elsajátításával Hitler "Endlösung"-ja a HOLOCAUST felépítményében a nemzsidók ezeréves zsidógyulöletének csúcspontjává fejlodött. Zsidók pusztultak el, mert az összes nem zsidó, legyen az tettes vagy passzív tettestárs, a halálukat kívánta. Wiesel szerint a "szabad és civilizált világ" kiszolgáltatta oket " hóhérjaiknak. Voltak végrehajtók - gyilkosok - és voltak, akik hallgattak". A nemzsidók gyilkos impulzusára egészében véve nincs egyetlenegy történelmi bizonyíték sem. Daniel Goldhagen kitartó erofeszítése ennek bizonyítására a Hitler önkéntes gyilkosai-ban, mindenképp furcsának tunik. Politikailag viszont rendkívül hasznos. Egyébként lerögzíthetjük, hogy az "örökös antiszemitizmus" az antiszemiták malmára hajtja a vizet. Arendt így magyarázza a Totális uralom eredete és elemei-ben: "Nem szorul magyarázatra, hogy az antiszemita történetírás hivatásszeruen magáévá tette, és a leheto legjobb alibit szolgáltat minden szörnyuségnek: Ha ez valóban igaz, hogy az emberiség mindenkor ragaszkodott zsidók elpusztításához, akkor a zsidógyilkosság egy normális emberi tevékenység, és a zsidógyulölet egy olyan reakció, amely még csak indoklásra sem szorul. A meglepo és zavartkelto a szunni nem akaró zsidógyulölet hipotézisében az, hogy ebben az alapkérdésben a legtöbb elfogulatlan és majdnem mindegyik zsidó történész egységes".

A nemzsidók örök zsidógyulöletének holocaust-dogmája arra szolgált, hogy megindokolja egy zsidó állam szükségességét, és magyarázatot adjon az Izrael ellen táplált ellenségeskedésre. A zsidók állama az egyedüli menedék a gyilkos antiszemitizmus következo (elkerülhetetlen) kitörésével szemben; következésképpen minden a zsidó állam ellen irányuló támadás és védekezési manover mögött a gyilkos antiszemitizmus rejtozik. A regényíróno Cynthia Ozick az Izrael elleni kritikára magyarázatként a következo választ adta: "a világ ki akarja a zsidókat irtani… mindig is a zsidók kiirtására vágyott". Ha az egész világ a zsidókat halottnak akarja látni, akkor ez valóságos csoda, hogy még mindig élnek - és nem úgy, mint az emberiség nagy része, nem kell éhezniük.

Ezen kívül Izraelnek ez a dogma teljhatalmú menlevelet biztosított: miután a nemzsidók állandóan készek a zsidók gyilkolására, a zsidóknak korlátlan joguk van arra, hogy magukat tetszés szerint megvédjék. Akármilyen eszközhöz is nyúljanak a zsidók, akár agresszió vagy kínzás, az jogos önvédelem kategóriájába esik. Boas Evron sajnálkozik "a holocaust tana " mint a nemzsidók örök gyulölete felett és rögtön hozzáteszi, hogy ez által "ténylegesen tudatos paranoia alakult ki… Ez a gondolatvilág… elore megbocsát minden nemzsidót érinto embertelen bánásmódot, mivel az uralkodó mitológiai azt mondja, hogy "a zsidók megsemmisítésében minden nép együttmuködött a nácikkal ", miszerint zsidóknak minden megengedett más népekkel szemben".

A nemzsidók zsidóellenessége a HOLOCAUST felépítményében nem csak kiirthatatlan, hanem ésszerutlen is. Goldhagen magasan felülmúlja a cionista - nem beszélve az ésszeru tudományos munkákról - elemzéseket, amikor azt a nézetet képviseli, hogy az antiszemitizmusnak " a tényleges zsidókhoz semmi köze nincs ", " alapvetoen nem válasz az objektív értékelt zsidó tevékenységre ",semmi köze nincs a zsidók cselekedeteihez…és a tényleges jellemvonásokról alkotott ismeretekhez". A nemzsidó elme kóros zavara. >Irracionális érvektol hajtva, az antiszemita rossznéven veszi a zsidótól " Wiesel szerint " hogy egyáltalán létezik". " Bármit tesznek, vagy nem tesznek a zsidók, nem csak, hogy annak semmi köze nincs a zsidógyulölethez", jegyzi meg kritikusan a szociológus John Murray Cuddihy," hanem minden, a zsidók zsidógyulöletben való cselekvo részvétét igazolni kívánó kísérlet, maga a zsidógyulölet egyik megjelenési formája".

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az antiszemitizmus létjogosult volna, vagy hogy a zsidók a rajtuk elkövetett buncselekményekért félosséggel tartoznának, hanem csupán azt, hogy az antiszemitizmus sajátos történelmi összefüggésben az érdekek megfelelo összjátékaként nyer arculatot. Egy tehetséges, jól szervezett és felettébb sikeres kisebbség olyan konfliktusokat idézhet elo, amelyek látszólag érdekcsoportok közötti objektív feszültségekbol származnak", miként "Ismar Schorsch mutatja, jóllehet ezek a konfliktusok " gyakran antiszemita klisék közé vannak ágyazva ".

A nemzsidók antiszemitizmusának ésszerutlen lényegtartalma a HOLOCAUST ésszerutlen lényegtartalmából vezethet le. Hitler "Endlösüng"-ja ugyanis nélkülöz egyedülállóan minden ésszeruséget - mert "gonosz és öncélú volt ", "oktalan" tömeggyilkosság, a nemzsidók antiszemitizmusának betetozése, ezért nem fogható fel ésszeruen. Ezek a tézisek sem együtt, sem pedig külön-külön nem teljesítenék egy felületesen elvégzett lektúra alapkövetelményeit sem. Az érv politikai haszna mégis nagy.

Bár a holocaust-dogma a zsidók szerepét teljességgel nélkülözi, mégis immunizálja Izraelt és az amerikai zsidóságot mindennemu jogos kritikával szemben. Az arabok ellenszenvét, az afroamerikaiak ellenszenvét: azokat Goldhagen szerint "alapvetoen nem lehet, mint a zsidók bármely tevékenységére irányuló objektív reakciót értelmezni ").

Gondoljuk át, mit mond Wiesel a zsidóüldözésrol: "Kétezer éven át… veszélyben éltünk (fenyegettek)… Miért? Minden ok nélkül." És az arabok zsidóellenes gyulöletérol: " Azért, akik vagyunk, amiért hazánk Izrael létezik - legbensoségesebb életünkért, minden álmunk álmáért - amiért ellenségeink megkísérelnek bennünket elpusztítani, és ezt meg is teszik, Izraelt akarják elpusztítani." A feketék az amerikai zsidósággal szemben táplált gyulöletérol: "Köszönet helyett azok az emberek támadnak hátba bennünket, akiket mi inspirálunk. Helyzetünk nagyon veszélyes. Mi vagyunk megint mindenki bunbakja … Mi segítettünk a feketéknek; és mi mindig segítettünk nekik… A feketéket sajnálom. De van valami, amit megtanulhatnának tolünk, a hálát. A világ egyetlen népe sem ismeri a hálát úgy, mint mi, mi örökké hálásak vagyunk". Mindig megfenyítve, mindig ártatlanul megtámadva: Ez a zsidó lét terhe.

A nemzsidók örökös zsidógyulöletének Holocaust-dogmája igazolja a holocaust egyedülállóságáról szóló kiegészíto dogmát. Ha a holocaust a nemzsidók ezeréves zsidógyulöletének tetopontja volt, ebbol arra kellene következtetnünk, hogy a nemzsidók üldözése a holocaust során csak mellékesen történt meg, és ily módon csupán csak egy epizódja volt az egésznek. Ilyen tekintetben, a zsidók szenvedése a holocaust során egyedülálló volt.

Végezetül a zsidók szenvedése azért is páratlan, mert maguk a zsidók azok. A HOLOCAUST semmivel sem volt összehasonlítható, mert nem volt racionális. Végso soron ez a szenvedély a legmagasabb szinten irracionális, ha nem emberfeletti volt. A nemzsidó világ gyulölte a zsidókat irigységbol és féltékenységbol: Ressentiment. Nathan és Ruth Ann Perlmutter szerint az antiszemitizmus " féltékenységbol és haragból származott, mert a zsidók a nemzsidókat kiszorították a piacról… a nagyszámú kevésbé tehetséges nemzsidót bosszantotta a kisszámú tehetséges zsidó ". Ilymódon igazolta a holocaust - ha negatív módon is - a zsidók kiválasztottságát. Mivel a zsidók jobbak vagy sikeresebbek, kihívták maguk ellen a nemzsidók gyulöletét, akik legyilkolták oket.

Egy rövid széljegyzetben Novick arról elmélkedik, "vajon miként festene a holocaustról folyó vita Amerikában ", ha nem Elie Wiesel volna annak "fo szószólója "? A válasz nem nehéz: 1967 júniusa elott Bruno Bettelheimnek, a koncentrációs tábor túlélojének egyetemes üzenete visszatetszést váltott ki az amerikai zsidók között. A júniusi háború után Bettelheimet mint Elie Wiesel riválisát, holtvágányra helyezték. Wiesel ideológiai használhatósága miatt prominens személyiséggé vált. A zsidók egyedülálló szenvedése/ a zsidók egyedülállósága, örökre bunös nemzsidók / örökre ártatlan zsidók, Izrael feltétel nélküli védelme / a zsidó érdekek feltétel nélküli védelme : Elie Wiesel maga a HOLOCAUST.

A Hitler "Endlösung"-ról szóló irodalom figyelemreméltó része, ha egyáltalán abban dönto jelentoségu holocaust-dogmák kifejezésre jutnak, tudományos szempontból értéktelen. A holocaustról írt tanulmányok rengetegében ténylegesen nagymennyiség badarság, ha nem színtiszta hamisítások találhatók.

Az elso nagy holocaust-csalás a lengyel emigráns Jerzy Kosinski könyve a "The Painted Bird" volt. Mint azt Kosinski magyarázta, a könyvet "angolul írta" azért, hogy " tartalma szenvedélymentes, minden az anyanyelvben rejlo emocionális asszociációtól mentes legyen." A valóság szerint azonban minden részt, amely feltehetoen tole származik - a kérdés még nyitott - lengyel nyelven írtak A könyvet Kosinski önéletrajzi tudósításaként adták ki, amely a II. világháború alatt, egy Lengyelország falvaiban vándorló magányos gyermek történetét dolgozza fel. Az igazság szerint azonban Kosinski az egész háború alatt a szüleinél élt. A könyv f motívuma a lengyel parasztság által elkövetett szadista szexuális kínzások. Azon olvasók, akik a könyvet kiadása elott megismerték, azon szórakoztak; hogy a könyv "eröszakpornografia" és "egy szadomazochisztikus eroszaktól megszállott elme terméke". Valójában Kosinski csaknem valamennyi általa elmesélt epizódot a semmibol idézi fel. A könyv kifejezetten antiszemitaként állítja be azokat a lengyel parasztokat, akikkel együtt élt. "Üssétek a zsidókat", ordítoznak. " Üssétek a fattyúkat! ". Igazság szerint Kosinski családját lengyel parasztok fogadták be, annak ellenére, hogy jól ismerték zsidó származásukat és a rejtegetés következményeit..

A New York Times Book Review-ben Elie Wiesel a Painted Bird-t a náci idok "egyik leghatásosabb" vádirataként dicsoíti, "stílusában mélységes oszinteséggel és érzelemmel" Késobb Cynthia Ozick arról áradozik, hogy ö Kosinski hitelességét "a holocaust zsidó túlélojeként és tanújaként azonnal " felismerte. Még jóval az után is, hogy Kosinski mint irodalmi szélhámos leleplezodött, Elie Wiesel dicshimnuszokkal halmozta el "figyelemreméltó muvét".

A The Painted Bird adta meg a HOLOCAUST nyelvezetének alaptónusát. Bestseller-ré vált és díjakat nyert, számos nyelvre lefordították, oktatási anyag volt a középiskolákon és kollégiumokon. Kosinski, aki holocaust-körutazáson maga is részt vett, önmagát "Ellie Wiesel olcsó változatának " nevezte. ( Azok, akiknek nem volt módjukban Wiesel eloadási honoráriumát megfizetni - "a hallgatás" nem olcsó - hozzá fordultak. Amikor egy magazin kilétét feltárta, Kosinskit a New York Times vette védelmébe, azt állítván, mondván ö egy kommunista összeesküvésnek esett áldozatául.

Egy újabb csalás, Binjamin Wilkomirski Töredékek címu muve, szemérmetlenül szolgálja ki magát a The Painted Bird holocaust-giccsébol. Miként Kosinski, Wilkomirski is magányos, túlélo gyermekként, aki megnémul, árvaházban no fel, és csak megkésve döbben rá, hogy zsidó. Miként a The Painted Bird-ben a Töredékek-ben is az alapveto elbeszéloi koncepció egy naiv gyermek egyszeru, csak a legszükségesebbekre szorítkozó hangja, az ido- és térbeli kötödések teljes mellozésével. Miként a The Painted Bird-ben itt is minden egyes fejezet eroszakorgiában tetozik. Kosinski a The Painted Bird-öt " a lélek lassú felolvadását", Wilkomirski a Töredékek-et mint a "megtalált emlékezetet" ábrázolja.

Töredékek nem más, mint csalás, mégis a holocaust-emlékezés eredete. Kezdve a koncentrációstáborban, ahol minden felülvigyázó egy szadista szörny, aki szétzúzza a zsidó újszülöttek koponyáját. Mégis, a nácik koncentrációstáborára való klasszikus visszaemlékezések megegyeznek az Auschwitz-túlélo Dr. Ella Lingens-Reiner állításával: " Kevés szadista volt. Kevesebb, mint 5-10%".

Ezzel szemben a holocaust - irodalomban a németek mindenkori szadizmusa erosen az elotérbe nyomul. Ez kettos célt szolgál, ugyanis "dokumentálja" a Holocaust egyedülálló irracionalitását valamint a tettesek fanatikus antiszemitizmusát.

A Töredékek ezért egyedi, mert az életet kevésbé a holocaust alatt, jóval inkább utána ábrázolja. A kis Binjaminnak, akit egy svájci család fogad örökbe, további gyötrelmeket kell elszenvednie. Egy olyan világ foglya lesz, amely a holocaustot tagadja. "Azt el kell felejtened! Elfelejteni, mint egy gonosz álmot", mondja az anyja. "Ez egy gonosz álom volt csupán… mindent el kell felejtened." "Itt, ebben az országban", mérgelodik "mindenki azt mondja állandóan, hogy felejtsek, és hogy nem történt semmi, ezt csak álmodtam. Közben nagyon is tudnak mindenrol" .

Még az iskolában is " a fiúk ujjal mutogatnak rám, és azt kiabálják: " Ez buggyant, ez nem is igaz! Hazudós! Ez eszeveszett, örült, idióta" ( Úgy mellékesen: Nem volt igazuk?) Az összes nemzsidó gyerek nekiesik, antiszemita dalocskákat énekelnek, szövetkeznek szegény Binjamin ellen, miközben a felnottek tovább kínozzák öt: "Te csak beképzeled magadnak ezt!"

És egyszerre, a keserves kétségbeesés szörnyvilágába hajszolva, megjelenik Binjaminnak egy Holocaust-látomás." A tábor még ott van, csak rejtve van és jól álcázott. Az emberek levették uniformisaikat, és felöltöztek szépen, félve attól, hogy felismerik oket… csak közöld velük halkan lehetséges zsidó mivoltodat, és rájössz azonnal: ezek még mindig ugyanazok az emberek, és én biztos vagyok: még mindig tudnak ölni, uniformis nélkül is". A Töredékek több mint a holocaust-dogma dicsoítése - maga a végso bizonyíték: Még Svájcban,- a semleges Svájcban is - meg akarják ölni a nemzsidók a zsidókat."

A Töredékek-et messzemenoen, mint a holocaust-irodalom klasszikusát ünnepelték. A könyvet egy tucat nyelvre fordították le, elnyerte a Jewish National Book Award-ot, a Jewish Quarterly díját és a Prix de Mémoire de la Shoah-t. A dokumentumkészítés ünnepelt sztárjaként, Wilkomirski hamarosan HOLOCAUST cégérévé vált, a holocaust-konferenciák foszónoka, szemináriumok szervezoje és az United States Holocaust Memorial Museum legfobb adománybehajtója lett..

Daniel Goldhagen a Töredékekek-et kis remekmuként dicsérte. Ö lett Wilkomirski legfontosabb akadémiai eloharcosa. Nagy tudású történészek, mint Raul Hilberg már korán csalásnak tartotta a Töredékek-et. Már leleplezése kezdetén Hilberg rögtön a helyes kérdésekkel hozakodott elo: " Hogyan tudott ez a könyv számos kiadónál, mint emlékmu átcsúszni? Miként jutatta Wilkomirski urat meghívásokhoz az United States Holocaust Memorial Museumba és számos neves egyetemre? Hogy-hogy nem létezik a holocaust-anyagok kiadását megelozo minoségi ellenorzés?"

Wilkomirski, félig bolond, félig sarlatán, mint késobb kiderült, az egész háború alatt Svájcban élt. Még, csak zsidó sem volt. A holocaust-ipar nekrológjai mégis egészen másról tanúskodnak:

Arthur Samuelson (kiadó ): a Töredékek "egy valóban jó könyv.. Csupán, mint dokumentáció nevezheto csalásnak. Én inkább a belletrisztikai kategóriában adnám ki. Talán nem igaz - de szerzoje annál jobb!" Carol Brown Janeway (kiadó és mufordító ) : " Amennyiben a vádak... beigazolódnak, nem lehet vita utánvizsgálható empirikus tényekrol, csakis a spirituális tények ítélhetok meg. A lelket kellene felülvizsgálni, és az, lehetetlen.".

Ez még nem minden. Israel Gutman egyike a Yad Vashem emlékhely vezetoinek, és eloadásokat tart a holocaustról a Hebrew University-n. Továbbá maga is rab volt az auschwitzi koncentrációs táborban. Gutman szerint " lényegtelen", hogy a Bruchstücke csalás. "Wilkomirski egy történetet írt, mély átérzéssel; az biztos...Ö nem csaló. Ö olyan, aki e történetet a lelke mélyén átéli. A fájdalom az autentikus.". Eszerint nem játszik szerepet az, hogy ö a háborút nem egy koncentrációs táborban , hanem egy svájci Chalet-ben élte át; " ha a fájdalma autentikus." Így érvel a túlélo Auschwitzból, aki holocaust-szakértové vált. A többiek megvetést, Gutman csupán szánalmat érdemel.

A New Yorker átírta a cikket a csalás leleplezésével "Stealing the Holocaust" (kb. A holocaust meglopása ). Tegnap még ünnepelték Wilkomirskit a nemzsidók gonoszságáról szóló történeteiért, ma pedig megfenyítik mint más romlott nemzsidót. Mindig ez a nemzsidók hibája. Való igaz, Wilkomirski kitalálta a saját holocaust történetét, de a megdöbbento valóság abban rejlik, hogy a történelemhamisító, ideológiai célból létrehozott holocaust-ipar, Wilkomirski kitalált történeteit ünnepeltetni szándékozta. Ö a holocaust "túléloje" volt, csupán arra várt, hogy felfedezzék.

1999 októberében, amikor a Töredékek-t a könyvkereskedésekbol bevonták, Wilkomirski német kiadója nyilvánosan ismertette, hogy a szerzo nem egykori zsidó árvagyerek, hanem a svájci születésu Bruno Doessecker. Amint megtudta, hogy vége a partinak, dacosan hangoztatta: "Én Binjamin Wilkomirski vagyok!". Az amerikai Schocken kiadó egy hónappal késobb vette le a könyvet programjáról.

Most térjünk rá a Holocaust másodlagos irodalmára. Ennek súlypontja az ún. "arab kapcsolatok" területe. Jóllehet Jeruzsálem muftijának, Novick szerint a " holocaustban semmi említésre méltó szerepe" nem volt, a négykötetes Encyclopedia of the Holocaust (kiadó Israel Gutman) mégis a foszerepbe helyezi. Yad Vashem-ban egészen magasan található a személyi listán:" a látogatónak végso soron kézenfekvové teszik" írja Tom Segev," hogy a német zsidóirtásának és az arab ellenségeskedéseknek közös vonásai vannak". Egy auschwitzi emlékünnepség alkalmával, amelyen valamennyi vallási felekezet lelkészei részt vettek, Wiesel kizárólag egy moszlem kádi jelenlétét nehezményezte: "Feledésbe merül… Hadzsi Amin El-Husseini, Jeruzsálem muftija, Heinrich Himmler barátja?" Egyébként: ha a mufti Hitler "Endlösung"-jában olyan dönto szerepet játszott, erosen kérdéses, vajon miért nem állította Izrael öt is, mint Eichmannt, bíróság elé. A háborút követoen közismerten a szomszéd Libanonban élt.

Foként Izrael szerencsétlen 1982-es libanoni inváziója után, mikor az "új történészek" Izrael propaganda-hadjáratait porrá zúzták, szorgoskodtak a kétségbeesett apologéták az arabokat nácikként befeketíteni. Bernard Lewis, az elismert történész Antiszemitizmus rövid története c. munkájában egy egész fejezetet, míg a Közelkelet 2000 évé-ben mindössze három oldalt szentel az arabok náci ideológiájának. A HOLOCAUST- liberálisabb szárnyához tartozó Michael Berenbaum, a Washington Holocaust Memorial Museum munkatársa, nagylelkuen beismeri, hogy "az Izrael jelenléte ellen tiltakozó palesztin fiatalok kövei, nem egyenértékuek a védtelen zsidó polgárokat lerohanó náci gépezettel".

A legújabb holocaust-showt Daniel Jonah Goldhagen, Hitler önkéntes gyilkosai címu könyve szolgálja. Néhány héttel kiadása után minden fontos napilap ismertette. A New York Times több cikkében Goldhagen könyvét "azon ritka új müvek egyikeként" dícséri "amelyek a mérföldko jelzot megérdemelték"(Richard Bernstein). Fél millió eladott példánnyal és a tervezett 13 nyelvre való lefordítással a -t a Time Magazinja a "leggyakrabban tárgyalt" és az év második legjobb szakkönyveként ünnepli.

Elli Wiesel utal a "figyelemreméltó kutatómunkára", a "dokumentumok és tények által igazolt bizonyítékok boségére", következésképpen Hitler önkéntes gyilkosai-t, mint a" holocaust ismertetését és megértését elosegíto nagyszeru irodalmat" ajánlja. Israel Gutman azért dícséri a könyvet, mert " olyan egyértelmu központi kérdéseket vet fel", amelyeket a "tudományos holocaust kutatás nagy része" figyelmen kívül hagy. A Harvard egyetem Holocaust-tanszékére kinevezve és a médiumokban Wiesellel közös fogatban, Goldhagen hamarosan a holocaust téma eloadói turizmusának mindenütt jelenlévo alakja lett.

A Goldhagen könyv központi tézise a szokásos holocaust-dogmák egyike: a német nép beteges gyulölettol hajtva, megragadja, a Hitler nyújtotta lehetoséget, hogy zsidókat gyilkoljon. Maga a Hebrew University-n tanító és a Yad Vashem vezetoihez tartozó, ismert holocaust szerzo Yehuda Bauer is átvette egy ideig e dogmát. Néhány éve még így írt Bauer a tettesek szellemi állapotáról: "a zsidókat olyan emberek gyilkolták meg, akik oket lényegében véve nem is igazán gyulölték…A németeknek nem kellett gyulöletet érezniük ahhoz, hogy a zsidókat gyilkoljanak."

Goldhagen könyvének nemrég megjelent elemzésében Bauer pontosan az ellenkezojét állította: "A gyilkos indulat legradikálisabb megnyilvánulása a harmincas évektol fogva uralkodott… A második világháború kitörésekor a németek széles többsége olyan mértékben azonosította magát a kormánnyal és annak antiszemita politikájával, hogy egyáltalán nem volt probléma gyilkosokat toborozni." Amikor a diszkrepanciát illetoen megkérdezték, Bauer így válaszolt: "Nem vél a két állítás között ellentétet felfedezni".

Bár a Hitler önkéntes gyilkosai tudományos vizsgálat szerkezetét hordozza, mégis alig több mint a szadisztikus eroszak kompendiuma. Így aztán kevésbé meglepo az, hogy Goldhagen Wilkomirskit is vehemensen védelmezte: a Hitler önkéntes gyilkosai nem más, mint a Bruchstücke (Töredékek) lábjegyzettel. Hitler önkéntes gyilkosai , a forrásmunka tele durva, téves utalással és belso ellentmondásokkal, tudományosan értéktelen. Ruth Bettina Birth és a szerzo az Eine Nation auf den Prüfstand munkájukban dokumentálják Goldhagen vállalkozásának felületességét. Az ezt követo vita tanulságos módon megvilágítja a holocaust-ipar muködését.

Birn, aki világszerte elismert személyiség az archiválás terén, akitol Goldhagen maga is tanácsot kért, eloször a cambridge-I Historical Journal-ban hozta nyilvánosságra kritikus jegyzeteit. Goldhagen visszautasította az újság meghívását, hogy a közleményt összefoglalóan cáfolja, ehelyett megbízott egy vezeto londoni ügyvédi munkaközösséget arra, hogy Birn-t és Cambridge University Press-t "többrendbeli súlyos rágalmazásért" beperelje. Goldhagen ügyvédei bocsánatkérést, a kritika visszavonását valamint biztosítékot követeltek Birn-töl arra, hogy a kritikát nem ismétli meg, majd avval fenyegetoztek, hogy " minden további nyilvános cselekedet, amelyet Ön e levél kézhezvétele után tenni szándékozik, további káros hatásokhoz vezetne".

Nem sokkal az után, hogy a szerzo éppúgy kritikus jegyzetei a New Left Review-ben megjelentek, a Metropolitan kiadó, Henry Holt védjegye, késznek ígérkezett a két értekezés egy könyv formájában való kiadására. Címlapon figyelmeztetett a Forward, a Metropolitan "Norman Finkelstein, a zsidó állam egyik ideológiai ellenfele könyvének kiadására készül ."A Forward az a legfontosabb fórum az Egyesült Államokban, amely a ( politikai ) "Holocaust-Correctnesst" biztosítja.

Azzal érvelve, hogy " Finkelstein égbekiáltó elfogultsága és arcátlan állításai… visszavonhatatlan anticionista beállítottságától terhesek", az ADL-fönöke Abraham Foxman Holt-tól a könyv kiadásának leállítását követelte: "Nem az a kérdés…, hogy Goldhagen tézise helyes vagy téves, hanem, hogy mi a legitim kritika, és mi az, ami azon túl megy". Sara Berhstel, a Metropolitan társkiadója válasza erre: "Éppen arról van szó, hogy Goldhagen tézise helyes vagy téves."

Leon Wieseltier, a proizraelita New Republic irodalmi szerkesztoje személyesen járt közben Michael Naumannál, Holt kiadójánál. " Ön nem tudja ki az a Finkelstein. Ez az ember méreg, egy visszataszító, öngyulölettel telt zsidó, egy ilyen senkit csak ko alatt lehet találni." Elan Steinberg, a World Jewish Congress ügyvezeto igazgatója Holt döntését "szégyennek" nevezte, és így vélekedett: " Ha szemételhordó munkát akarnak végezni, akkor öltsék magukra a város köztisztasági vállalatának egyenruháját."

"Még eddig nem éltem meg" emlékezett Nauman késobb "hogy egy küszöbön álló újkiadást, érintett körök a világ közvéleménye elott, ily módon ellehetetlenítsenek." Az ismert izraeli történész és újságíró a Haaretz c. újságban jegyzi meg; a kampány a "kultúrterrorizmus" határát súrolja.

A kanadai Igazságügyi Minisztérium Emberiség elleni Háborús Bunözés és Bunözési Osztályának vezeto történésze, Birn volt a következo, akit a kanadai zsidó szervezetek megtámadtak. Azzal a feltételezéssel, hogy én "a zsidók dönto többségének szemében a kontinens szörnye" vagyok, kipellengérezte Birn asszonyt, amiért könyvemben együttmuködött velem. A CJC a munkaadóját nyomás alá helyezte, és panaszt nyújtott be az Igazságügyi Minisztériumban. Ez a panasz és egy a CJC által támogatott híresztelés, miszerint Birn " a tettesek fajtájának tagja"( Németországban született), közösen egy hivatalos nyomozást váltott ki ellene. A személyeskedo támadások a könyv megjelenése után sem szuntek meg. Goldhagen azt állította, hogy Birn, aki a náci háborús bunösök üldözését életének céljává tette, antiszemita nézetet képvisel, és jómagam azt gondolom, hogy a nácik áldozatai, beleértve saját családomat megérdemelték a halált. Goldhagen Harvard Center for European Studies intézménynél alkalmazott kollégái, Stanley Hoffmann és Charles Maier, hivatalosan kiálltak mellette.

A The New Republic az ellenvetéseket cenzúraként értékelte, "kacsának" nevezte, és megkérdojelezte "a cenzúra és a standard megtartása közötti különbséget ". Az Eine Nation auf dem Prüfstein a Náci-Holocaust vezéregyéniségeitol, beleértve Raul Hilberget, Christopher Browning-ot és Ian Kershaw-ot támogatást kapott. Éppen ezek azok a tudósok, akik elvetették Goldhagen könyvét; Hilberg azt értéktelennek nevezte. Valójában klisék.

Végezetül vegyük figyelembe a következo kapcsolatszerkezetet: Wiesel és Gutman támogatták Goldhagent, Wiesel támogatta Kosinskit, Gutman és Goldhagen támogatta Wilkomirskit. Kössük össze a szereplöket egymással: ez a HOLOCAUST-irodalom.

Eltekintve a hangoskodó zurzavartól semmi bizonyíték nincs arra, hogy a holocaust tagadóknak az USA-ban nagyobb befolyásuk van, mint a Föld korong-hipotézisét képvisel társaságnak. Mindazon badarságok tudatában, amiket a holocaust ipar naponta piacra vet, inkább azon csodálkozunk, hogy olyan kevés szkeptikus van. Az állítás mögött rejlo motívum, miszerint a holocausttagadás széles körben elterjedt, könnyen fellelheto. Miként lehetne másképp egy HOLOCAUST-tól telítodött társadalomban, még további múzeumokat, könyveket, tanterveket, filmeket és programokat megindokolni, mint a holocausttagadás szellemének felidézésével? Ennek szellemében adták ki nagy ünneplések közepette Deborah Lipstadt könyvét a Holocaust tagadását. A Módszeres jobboldali extremizmus-t és az American Jewish Committee szerencsétlenül formált körkérdésének eredményét, amelynek következményeként a holocaust tagadása még nagyobb méreteket öltött, éppen a Washington Holocaust Memorial Museum megnyitásával egyidejuleg hozták nyilvánosságra.

A Holocaust tagadása az "új antiszemitizmus" kategóriájába sorolható legfrissebb irodalmi termék. A holocaust-tagadás széles elterjedésének bizonygatására, Lipstadt néhány kesze-kusza forrásból idéz. Megihletoje Arthur Butz, egy teljesen jelentéktelen személyiség, aki a Northwestern University katedráján elektrotechnikát oktat, és akinek könyvét The Hoax of the Twentieth Century egy erosen kétes kiadó forgalmazta. Lipstadt személyének egy külön fejezetet szentel, " A többség véleményvilágába kutatva" címszó alatt. Lipstadt nélkül, Arthur Butz nevét még máig az ismeretlenség szürke homálya fedné .

Valójában egyedül Bernard Lewis az egyetlen mainstream (foáramlat) képviselo, aki a holocaustot tagadja. Egy francia bíróság el is ítélte öt népgyilkosság tagadása miatt. De Lewis a törökök, az elso világháború alatt örményeken végrehajtott népgyilkosságát tagadta, nem pedig a nácik zsidókon elkövetett rémtetteit, és Lewis proizraelita beállítottságú. Érthetoen, a holocaust tagadásának e példája az Egyesült Államokban nem sok port vert fel. A dolog külön pikantériája, hogy Törökország Izrael egyik fontos szövetségese. Ezért tabu az örményeken végrehajtott népgyilkosság említése. Elie Wiesel és Arthur Hertzberg rabbi, valamint az AJC és Yad Vashem tüntetoleg elhagyták a népgyilkosságokat tárgyaló tel-avivi nemzetközi konferenciát, mert a rendezok az izraeli kormány nyomása ellenére az örmények esetét is a programra akarták tuzni. Wiesel egyáltalán a tanácskozás bojkottján fáradozott és Yehuda Bauert után, személyesen igyekezett a jelenlévok mindegyikét a részvételrol lebeszélni. Izrael nyomására az Egyesült Államok Holocaust Counsil-ja gondoskodott arról, hogy az örmény ügyet a Washington Holocaust Memorial Museum-ban meg sem említsék, a kongresszus zsidó lobbyst-ái pedig sikerrel torpedózták meg az örmény genocid emléknapjának életre hívását.

Mihelyst egy túlélo vallomását megkérdojelezik, vagy a zsidó kollaboránsok szerepét kipellengérezik, vagy Drezda bombázásának szörnyuségei jönnek szóba, vagy megjegyzik, hogy Németországon kívül más államok is háborús bunöket követtek el, Lipstadt ezeket, azonnal, a holocaust tagadásának bizonyítékai közé sorolja be. Már maga a feltételezés, miszerint Wiesel a holocaust-iparból hasznot húz, vagy csak az ö személyét kétségbe vonják, mindezek kimerítik a holocaust tagadásának fogalmát.

A holocaust tagadásának "legrosszindulatúbb" formája, Lipstadt szerint, "az erkölcstelen közös nevezore emelés"- azaz a holocaust egyedülállóságának tagadása. Ez az érvelés elgondolkodtató következtetéseket rejt magában. Daniel Goldhagen azt az álláspontot képviseli, miszerint a szerbek koszovói cselekedeti "lényegében véve csak nagyságrendben különböznek a náci Németországétól. Ez Goldhagent "lényegében véve" holocaust-tagadóvá tenné. Valójában az izraeli szakvélemények - az egész politikai spektrum - Szerbia koszovói tisztogatását, Izrael palesztinok elleni eljárásával (1948) hasonlítják össze. Goldhagen becslése szerint tehát Izrael akkoriban holocaustot követett el. Ezt még a palesztinok sem állítják.

A revizionista irodalom egésze mégsem teljesen haszontalan, bármilyen politikai beállítása és motívuma is legyen annak követoiknek. Lipstadt David Irvinget "a holocausttagadók egyik legveszélyesebb szószólójaként" bélyegzi meg (aki nemrég Angliában vesztett el egy rágalmazási vádat, amelyet ö maga indított személyét sérto kijelentések miatt). Annak ellenére, hogy Hitler notórius csodálója és a nacionálszocializmus szimpatizánsa - viselkedése élesen elítélendo - mint azt Gordon Craig is megerosíti, Irving "nélkülözhetetlen" adatokkal szolgált a II Világháború megértéséhez. Mind Arno Mayer, a nácik zsidókon végrehajtott tömeggyilkosságát taglaló tanulmányában, mind Raul Hilberg idéznek holocaustot tagadó közleményeket. "Ha ezek az emberek beszélni akarnak, hagyjuk oket beszélni." véli Hilberg." Ez mindannyiunkat, akik ezirányban kutatnak, csak arra ösztönöz, hogy olyan dolgokat, amelyeket nyilvánvalónak megítélve félretettünk, újra felülvizsgáljunk. És ez hasznos számunkra".

 

A Holocaust-emléknapok nemzeti események. Mind az 50 szövetségi állam emlékünnepséget rendez, legtöbbnyire az illetékes parlamentekben. A holocaust szövetségek egyesülete több mint 100 holocaust intézményt tart az Egyesült Államokban számon. Amerikában hét nagy Holocaust Múzeum van. Az emlékezés központi létesítménye az United States Holocaust Memorial Museum Washingtonban. Az elso kérdésem; egyáltalán miért is létezik egy (amerikai) szövetségi kormány megbízásából létesített és fedezett Holocaust Múzeum az ország fovárosában? A Washington Mall-n található intézmény léte kiváltképp nem össze egyeztethetö a ténnyel, miszerint a környéken egyetlen olyan múzeum nem található, amely az amerikai történelem buneseteire emlékezne. Képzeljük el az amerikaiak felháborodását, ha a németek Berlinben Nemzeti Múzeumukat nem a náci népirtás, hanem az amerikai rabszolgaság vagy az amerikai oslakosság kiirtásának emlékének áldozva építenék fel.

A Holocaust-múzeum életre hívója írja "nagy igyekezettel volt, hogy magától az indoktrináció mindennemu kísértését, manipulációs behatásokat és érzelmi tényezoket távol tartsa". Mégis, a múzeum a tervezéstol a kivitelezésig a politizálás névjegyét viselte. Jimmy Carter küszöbön álló újraválasztási kampányának szerves részeként támogatásáról biztosította a projektet. Tette ezt azért, hogy a palesztinok "törvényes jogait" biztosító elnöki igenen felháborodott zsidó adományozókat és választókat megnyugtassa. A nagy amerikai zsidószervezetek elnöki konferenciájának elnöke, rabbi Alexander Schindler, "sokkoló" elorenyomulásnak minosítette, Carter, a palesztinokat emberként elismero gesztusát. Carter a múzeum terveit ismertette, mialatt az izraeli miniszterelnök, Menahem Begin Washingtonban tartózkodott és a kongresszusban egy elkeseredett szócsata tombolt a kormány által tervezett Szaud-Arábia-i fegyvereladásokról. A múzeum hátterében egyéb politika témák is meghúzódnak. Így elhallgatják az európai antiszemitizmus keresztényi hátterét, nehogy ez által egy hatalmas választói réteget elriasszanak. Az USA-t diszkrimináló, háború elotti bevándorlók számát lefelé kerekítik, túlértékelik az Egyesült Államok szerepét a koncentrációs táborok felszabadításában és elhallgatják az USA-szerte folytatott nagyarányú propagandát a náci háborús bunösök megnyeréséért. A múzeum átfogó üzenete így hangzik, "mi" ilyen buntényeket nem hogy elkövetni, hanem még csak elképzelni sem tudunk. A holocaust "az amerikai éthosszal nem összeegyeztethet" jegyzi meg Daniel Berenbaum a múzeum kísérokönyvében. "Magát a tényt, hogy megtörtént, úgy tekintjük, mint Amerika legfobb értékeinek megsértését." A Palesztinába való bejutásért harcoló zsidó túlélok zárójelenetével, cionista leckében részesíti a múzeum a látogatót, mondván " nemzeti szocializmusra Izrael volt a megfelelo válasz".

A politizálás már akkor elkezdodik, mielott a múzeum küszöbét átlépnénk. Ugyanis a Raoul Wallenberg téren áll. Wallenberget, a svéd diplomatát, azért tisztelik, mert zsidók ezreit mentette meg, és egy szovjet börtönben halt meg. A svéd Folke Bernadotte gróf, aki szintén zsidók ezreinek életét mentette meg, már nem részesül ebben a tiszteletben, mert a késöbbi izraeli miniszterelnök Yitzak Shamir, "proarab" beállítottsága miatt, parancsot adott meggyilkolására.

A holocaust múzeumok politikájának keresztje tulajdonképpen a - kire? - emlékezzünk, kérdésben rejlik. Csak a zsidók voltak a holocaust egyedüli áldozatai, vagy mindazok annak számítanak, akik a nácik üldözésének ki voltak téve? A múzeum tervezési szakaszában Elie Wiesel (Yehuda Bauerrel - a Yad Vashem képviseletében) azok élére állt, akik kizárólag a zsidók emlékét akarták megörökíteni. Wiesel, akit "a holocaust korának megcáfolhatatlan szakértojeként" ismertek el, makacsul küzdött a zsidó áldozati státusz elsodlegességéért. "Mint mindig, a zsidókkal kezdték el", hangoskodott a jellemzo stílusában. "Mint mindig, nem csak a zsidóknál fejezték be". Mégis a nemzeti szocializmus elso áldozatai a kommunisták, és a náci tömeggyilkosság elso áldozatai a fogyatékosak voltak.

A Holocaust Múzeum számára a legnagyobb kihívás az elsobbség biztosítása volt, a cigányokon elkövetett népirtás elott. A nácik félmillió cigányt gyilkoltak meg módszeresen, ami a népességi arányt tekintve, durván, a zsidókon végrehajtott tömeggyilkosság veszteségeinek felel meg. A holocaust-szerzok, mint Yehuda Bauer, szerint a cigányok veszteségei nem érnek fel a zsidók genocidban elszenvedett áldozatával. Tekintélyes holocaust történészek, mint Henry Friedlander és Raul Hilberg ennek ellenkezojét képviselik.

A cigány-genocid múzeum mellékvágányra helyezése, több motívumot is rejt magában. Eloször: a cigányok és zsidók vitális veszteségei nem összehasonlíthatók. A cigányok követelését, egy US Holocaust Memorial Council- képviselo után, az üzletvezeto igazgató, Seymour Siegel rabbi "ízléstelennek" nevezte, és kétségbe vonta a cigányoknak, mint népnek az "egzisztenciáját": "A cigányoknak, mint népnek egy fajta elismerésre van szüksége.... ha egyáltalán létezik ilyen." Mindamellett elismerte, hogy "a nácik alatt egy részük szenvedett." Edward Linenthal így emlékszik a cigányokat képviselok "mélységes bizalmatlanságára" a tanács iránt, " a nyilvánvaló hangulattól áthatva, hogy néhány tanácstag a romák részvételét úgy kezelte, miként a család a hívatlan, kellemetlen rokont."

Másodszor: Ha cigányokon végrehajtott genocidot elismernénk, az a holocaustra érvényes kizárólagos zsidó licenc elvesztését jelentené, ami magával vonná az ennek megfelelo zsidó "eszmei töke" elvesztését. Harmadszor: Ha a nácik a cigányokat a zsidókhoz hasonló módon üldözték, akkor az a dogma, amely a holocaustot a nemzsidók zsidók iránti ezeréves gyulöletének betetozéseként jellemezte, egyértelmuen tarthatatlan. Úgyszintén, ha a zsidókon elkövetett genocidot a nemzsidók irigysége ösztönözte, akkor irigység volt az is, ami a cigányokon végrehajtott genocidot vezérelte?

A holocaust múzeum agendáját végül is az izraeli-palesztín nézeteltérés is formálta. Walter Reich, mielott igazgatóként a múzeum szolgálatába állt volna, dicshimnuszt írt Joan Peter hazug From Time Immemorial címu könyvérol, melyben azt állítja, hogy Palesztina a cionisták betelepülése elott szó szerint néptelen volt. A külügyminisztérium nyomására Reich lemondásra kényszerült, miután vonakodott Yassir Arafatot, aki idoközben Amerika szolgálatkész szövetségese lett, múzeumlátogatásra meghívni. A holocaust-teológus John Roth-ot, akinek a vezeto helyettesi állást kínálták fel, addig zaklatták, míg visszalépett; ö a múltban Izraelt kritizálta. Amikor a múzeum elnöke Miles Lerman egy könyvet, amellyel a múzeum eloször egyetértett, elutasított, mert az Benny Morristól (ismert izraeli történész és Izrael-kritikus) egy fejezetet tartalmazott, így nyilatkozott:" Ezt a múzeumot Izrael ellenfelei oldalára állítani - nem az elképzelhetetlen".

Izrael döbbenetes Libanon elleni 1996-os támadásának sodrában, mely több mint száz polgári személy lemészárlásában tetozött, a Haaretz kolumnistája Ari Shavit leszögezi, Izrael könnyen cselekedhet büntetlenül, mert "miénk az Anti-Defamation League… a Yad Vashem és a Holocaust Múzeum".

 

 

3

Kétszeresen behajtani

 

A kifejezés maga "holocaust túléloje" azokat illeti, akik a zsidó gettók, koncentrációs táborok, munkatáborok, nem egy esetben ezek mindegyikének traumáját valójában átszenvedték. A holocaust túléloinek számát a háború végére kb. 100 000-re becsülik. Idoközben talán ezeknek egynegyede lehet még életben. Azáltal, hogy a táborokban való túlélést a vértanúság koronájával illették, sok zsidó, aki a háborút és üldöztetést máshol vészelte át, magát hasonlóképpen a tábor túléloi közé sorolta. Ennek természetesen van egy további meggyozo mozgatója, mégpedig az anyagiak. A háború utáni német kormány kizárólag csak azoknak a zsidóknak juttatott kártérítést, akik gettókba vagy táborokba kényszerültek. Ezért, sokan a zsidók közül, ennek megfelelo múltat hoztak létre. "Ha mindegyik, aki magáról azt állítja, hogy a tábor túléloje volt, és ténylegesen az is", így vádolt anyám "akkor tulajdonképpen ki esett Hitlernek áldozatul?"

Valójában sok tudós szakember megkérdojelezte a túlélok szavahihetoségét. "A tévedések magas százaléka, amelyet munkám során felfedtem", emlékezik Hilberg," a tanúvallomásokra vezetheto vissza". Magán, a Holocaust-ipar berkein belül jegyzi meg gúnyosan Deborah Lipstadt; nem egy a holocaust túléloi közül állította magáról, hogy ot Ausschwitzban maga Josef Mengele személyesen vizsgálta meg.

A visszaemlékezések fogyatékossága mellett felfedezhetok egyéb tényezok is, melyek a holocaust túléloinek vallomásaira a kétség fényét vetítik. Miután a túléloket élo szentekként tisztelik, ki merné még hitelességüket kérdore vonni. Abszurd és kitalált történetek kapnak minden magyarázat nélkül hitelességet. Nagyra értékelt memoárjaiban emlékezik vissza Elie Wiesel, hogy röviddel a buchenwaldi lágerbol történo kiszabadítását kovetoen, még úgy tizennyolc évesen, "...die Kritik der reinen Vernunft muvet, (kérem, ne nevessenek ) jiddish-ben olvasta. Eltekintve attól, hogy neki akkoron "... halvány sejtése nem volt a jiddis nyelvtanról", a Kritik der reinen Vernunft-ot soha nem fordították jiddis-be le.

Hasonlóképpen Wiesel hosszú lélegzetvétellel emlékezik egy "titokzatos talmud-tudósra", aki "legnagyobb meglepetésemre (...), a magyar nyelvet, két hét alatt uralmába kerítette. " Egy zsidó heti folyóiratban meséli Wiesel, hogy "gyakran bereked, vagy hangját elveszti", amikor könyveibol, magányában "hangosan és magának" fölolvas. A New York Times riporterének adott interjújában jut hirtelen eszébe a rövid story, miszerint ot egyszer egy taxi elütötte a Times Square-en. "Egy egész tömbnyit repültem. A Broadway és 45. utca sarkán kapott el, és a 44. utcában szedett össze az ambulancia". "Elhangzott igazságom teljesen festetlen" sóhajt föl Wiesel "én ez vagyok ".

Az utóbbi évek során a "holocaust túléloi" címet újraértelmezték. A fogalom alkalmazható nem csak azokra, akik a nácik alatt szenvedtek, hanem azokra is, akiknek sikerült az elol elmenekülniok. Ezek közé sorolható az a több mint 100000 lengyel zsidó is, akik a Lengyelországba bevonuló németek elol a Szovjetunióba menekültek. Végül is. "azok, akik Oroszországban éltek, nem részesültek jobb bánásmódban, mint az ország többi polgárai" jegyzi meg a történész, Leonard Dinnerstein, "miközben a koncentrációs táborok túléloi, úgy néztek ki, mint az élo halottak ". Egy holocaust témájú honlap készítéséhez adott anyagában vallja; annak ellenére, hogy o a háború idején Tel Avivban élt, mégis nagyanyja révén, aki Ausschwitzben halt meg, o is holocaust-túlélonek tekinti magát. Izrael Gutman tovább megy, miszerint Wilkomirski is egy holocaust-túlélo, mert "fájdalma hitelt érdemlo". Netanjahu, izraeli miniszterelnök irodája, majdnem egy millióra teszi a "még élo holocaust-túlélok" számát. Az inflációs korrekciók mögött meghúzódó fo motívumot kihámozni gyerekjáték. Nehézkes dolog nagyszabású jóvátételi követeléseket érvényesíteni akkor, ha a még élo holocaust- áldozatok száma elenyészoen kicsi.. Valójában Wilkomirski fo buntársainak sikerült így vagy úgy bejutni a holocaust jóvátételi rendszer központjába. Gyermekkori barátnoje Auschwitzból, a "kicsi Laura", egy svájci holocaust-alapítványtól kasszírozott kártérítést, holott Amerikában született és egy ottani sátán-kultusz koveto volt. Wilkomirski mecénásai olyan szervezetekben dolgoztak, amelyek a holocaust-kárpótlással foglalatoskodtak, vagy ezektol kapták az anyagi támogatást.

A jóvátétel körülményeinek vizsgálata egyedülálló betekintést ad a holocaust-ipar szerkezetébe. Amint láttuk Németországot, mint az USA hidegháborús szövetségesét, hamar rehabilitálták és a nácik tömeges zsidóirtása is feledésbe merült. Ennek ellenére, az ötvenes évek elején Németország tárgyalásokat kezdett zsidó intézményekkel és aláírta a jóvátételi megegyezést. Napjainkig kb. 60 milliárd dollárt fizetett, minden látszólagos külso ráhatás nélkül.

Itt vonjuk be Amerika statisztikáját. Az USA indokinai háborúinak következményeként elpusztult, 4-5 millió férfi, no és gyermek. Vietnámnak, az amerikai csapatok visszavonása után, egy történész szerint, azonnali segítségre volt szüksége. "Délen elpusztult, 9000-15000 falu, 10 millió hektár szántóföld, 5 millió hektár erdo. A háború visszahagyott mintegy, 200000 prostituáltat, 879000 árvát, 181000 fogyatékost és 1 millió özvegyet. Az északi országrész mind a hat ipari városa súlyosan megrongálódott, ugyancsak a megyei területi fovárosok, valamint 4000 mezogazdasági közösség az összes 5800-ból. Carter elnök mégis elutasított mindennemu jóvátételt és úgy nyilatkozott, hogy "a pusztítás kölcsönös volt". Clinton elnök védelmi minisztere, William Cohen jegyzi meg, nem lát semmiféle szükségességet "bárminemu bocsánatkérésre is, ami a háborút illeti" és hozzátette személyes véleményét: "Mindkét ország sokat szenvedett a háborúban, amely mély sebeket ejtett mindkét félben. Bizonyára, nekünk is jutott nem kevés belolük".

Három egymástól független egyezmény keretében, amelyeket 1952-ben írtak alá, törekszik a német kormány a zsidó áldozatok kárpótlására. A követelésre jogos magánszemélyek a "Bundesentschädigungsgesetz" (szövetségi kárpótlási törvény) után kaptak jóvátételi folyósításokat. Egy Izraellel külön megkötött egyezség biztosítja több ezer zsidó menekült beilleszkedését és rehabilitációját. Egy idoben tárgyalt a német kormány a Conference on Jewish Material Claims Against Germany képviseloivel - CJMCAG összes amerikai nagyobb zsidó intézmény csúcsszervezete (ez alatt találhatók, American Jewish Commitee, American Jewish Congress, B´nai B´rith, Joint Distribution Commitee stb..) - a fizetés szabályzásáról. Megegyeztek, hogy a Claims Conference azoknak a zsidó áldozatoknak és üldözötteknek pénzeit fogja kezelni, -12 évig, évente 10 millió dollár vagy összesen 1 milliárd dollár mai viszonyok szerint-, akik a közvetlen kártérítési eljárásban nem jöttek számításba. Anyám esete is ide tartozott. A varsói gettó, majdaneki koncentrációs tábor és a czestochowai, valamint skarszysko-kamienai munkatáborok túlélojeként, a német kormánytól egy, egyszeri juttatást, 3500 dollárt kapott. Más zsidó áldozatok (sokan, akik nem is voltak azok) ezzel szemben, Németországtól életük végéig nyugdíjak folyósításában részesültek, amelyek végso osszege többszázezer dollárra rúgott. A Claims Conference-nek juttatott pénzek tehát azoknak az áldozatoknak volt címezve, akik csak a minimális kártérítésben részesültek.

Valójában, a német kormány kifejezetten utalt a Claims Conference-el megkötött szerzodésben arra, hogy a pénzeket kizárólag csak azok a bizonyos zsidó túlélok kapják, akiknek a német bíróságok igazságtalanul nem a megfelelo kártérítési osszegeket ítélték meg. A Claims Conference teljesen felháborodott, hogy jóindulatú szándékát kétségbe vonták. A megegyezést kovetoen, a Claims Conference külön sajtónyilatkozatában hangsúlyozta, a pénzeket azon "nácik által üldözött zsidó személyeknek" fogja kifolyósítani "akiknek a fennálló és figyelembe vett torvények nem tudtak megoldást biztosítani". A legutolsó tárgyaláson nyomatékosan szólították fel a Conference-t arra, hogy a pénzeket "a zsidó áldozatok ápolására, rehabilitációjára és újra betelepítésére" fordítsa.

A Claims Conference rövidesen "érvénytelenítette" a megállapodást. Nyilvánvaló módon sértette meg annak tartalmát és szellemét, amikor a pénzösszegeket nem a zsidó áldozatok rehabilitációja, hanem sokkal inkább a zsidó közösségek újralétesítésére használta fel. Valójában egy külön kitétel tiltotta meg a Claims Conference-nek, hogy a pénzeket "magánszemélyek direkt támogatására" fordítsa. Az önkiszolgálás egyik legklasszikusabb példájában gondoskodott a Conference kétféle áldozati kategória kivételes bánásmódjáról: Rabbik és "kiemelkedo zsidó vezéregyéniségek" részesülhettek külön személyes pénzjuttatásokban. A Claims Conference alá tartozó szervezetek a pénzek javarészét kedvenc projektjeik finanszírozására fordították. Ha egyáltalán, de mégis valamicske juttatás el is érte a jogosult zsidó áldozatot, akkor az indirekt vagy teljesen véletlenül történt. Kacskaringós utakon hatalmas osszegek kerültek az arab világban élo zsidó közösségekhez és segítettek a kelete-európai zsidóság kivándorlásának megkönnyebbítésében. Továbbá ezekbol a pénzekbol nyertek olyan kulturális intézmények támogatást, mint a holocaust-múzeumok, a holocaust kutatását végzo tanszékek és a Yad Vashem mintaprojekt, amely az "igazságos nemzsidók" nyugdíjas támogatását biztosította.

Nemrég tett kísérletet a Claims Conference az Új Szövetségi Tartományokban (volt NDK) újraprivatizált több százmillió dollár értéku zsidó tulajdonok, az élo örökösök jogán történo elsajátítására. Amikor mindezekért és még több visszás ügyben a becsapott zsidók a Claims Conference-t támadták, Rabbi Arthur Hertzberg megátkozta mindkét felet és így gúnyolódott," nem az igazságkeresésrol, hanem a pénzért folyó harcról van szó". Még az égiek sem értenék a szervezett zsidóság jogos felháborodását, ha a németek vagy svájciak beszüntetnék a fizetések folyósítását. De, ha a zsidó elit, zsidó túléloket rabol meg, akkor nem merülnek föl etikai kérdések, hiszen végül is csak pénzrol van szó.

Amíg megboldogult anyám csak 3500 dollár kártérítést kapott, mások, akik a jóvátételi folyamatban részt vettek, jól jártak. Saul Kagan, hosszú ideig a Claims Conference elso titkárának, éves keresete 105 000 dollárra teheto. A Conference-nél kifejtett munkássága alatt, mint az egyik New Yorki bank elnöke, Kagant 33 vádpontban ítélték el pénzek, hitelek szándékos és céltudatos eltulajdonításáért. (Az ítéletet csak többszöri fellebbezési eljárás után helyezték hatályon kívül) New York egykori szenátora, Alfonse D´Amato 350 dolláros órabérért (plusz kiküldetési díj) képvisel holocaust-vádakat német és osztrák bankokkal szemben. Tevékenységének elso féléve 103 000 dollárral jutalmazta erofeszítéseit. Ezt megelozoen Wiesel az egekig magasztalta D´Amatot a nagy nyilvánosság elott "a zsidó szenvedésekben való mélységes együttérzésért". Bush elnök minisztere, Lawrence Eagleburger 300 000 dollárt keres évente, mint a holocaust idokre eso biztosítási igényeket koordináló nemzetkozi bizottság elnöke. "Bárminemu pénzjuttatás, amit o kap" nyilatkozta Elan Steinberg a World Jewish Congress-tol, "minden tekintetben egy jó befektetés". Azt az osszeget, amit anyám a náci üldözés hat éve alatt átélt szenvedéséért kapott, bekasszírozza Kagan tizenkét, Eagleburger négy nap és D´Amato tíz óra alatt.

Minden kétséget kizáróan a legaktívabb holocaust-kereskedonek járó díjat, Kenneth Bialkinnak lehetne adományozni. Hosszú évekig vezeto zsidó személyiség volt az USA-ban, az ADL-t irányította és a nagyobb zsidó szervezetek konferenciájának elnökségi posztját, töltötte be. Annakidején Bialkin - úgy hallani - "magas pénzösszegekért" a Generali Biztosítótársaságot képviselte az Eagleburger-Komission-nal szemben.

 

 

Az utóbbi években a holocaust-ipar egyenesen zsarolási jelleget öltött. Az egész világon fellelheto zsidóság - függetlenül attól, hogy élo vagy halott - képviseletében, Európa szerte, követeléseket támaszt a holocaust idejébol származó zsidó tulajdonokra. Ennek a kétszeres lekasszírozásnak - legitim követelések behajtása, mind az európai országokban, mind a zsidóság köreiben, amelyet találóan a "holocaust utolsó fejezeté"-nek is neveznek - a Svájc esett eloször áldozatul.

Elöljáróban a Svájcot ért vádaskodásokat szeretném ismertetni. Majd ezek után a bizonyítékok következnek, amelyek alapján bebizonyítom, hogy a gáncsoskodások javarésze, nemhogy csak megtéveszto szándékúak, hanem inkább azok szellemi szerzojükre érvényesek, és nem azokra, akiket velük célba vettek.

A második világháború ötvenedik évfordulójának alkalmából, 1995 májusában, a svájci elnök formálisan bocsánatot kért azért, hogy a náci tomegirtások idején a zsidóknak nem bocsátották az országot menedékként rendelkezésükre. Szinte egyidoben elevenednek meg a diszkussziók, a zsidóság háború elotti és alatti svájci kontókon deponált vagyonának hollétérol. Egy széles körökben elterjedt "történetben" említ egy izraeli újságíró egy bizonyos dokumentációt - amit is, közben derült ki, helytelenül értelmeztek - amely arról ad feltáró bizonyságot, hogy egyes svájci bankok, még mindig zsidó kézben levo folyószámláján, a náci idokbol származó dollárok milliárdja található meg.

A Zsidó Világkongresszus - egy szervezet, amely egészen a Kurt Waldheimet háborús bunösnek megbélyegzo kampányáig teljes csodbe burkolózott - lecsapott a lehetoségre, hogy erejét fitogtathassa. Hamar egyértelmuvé vált, a Svájc egy könnyu préda lesz. Nem sok embernél élveznének szimpátiát azok a tehetos svájci bankárok, akikkel szemben a "rászoruló holocaust-túlélok" hada áll. De ami még többet nyomott a latba: a svájci bankok az átlagosnál is érzékenyebben reagáltak az USA gazdasági nyomására.

1995 végén találkozott Edgar Bronfman, WJC elnöke és a Jewish Claims Conference hivatalos tagjának fia, valamint Rabbi Israel Singer, a WJC és Immobilien-Tycon fotitkára a svájci bankok képviseloivel. Bronfman, a Seagram Spirituosen vagyonok örököse (privát tulajdonát 3 milliárd dollárra teszik) szerényen közli a szenátus, hogy o "a zsidó nép nevében" beszél, valamint "azért a 6 millióért, akik már nem védhetik magukat". A svájci bankárok 775 hírnélküli kontó létezésérol adnak felvilágosítást, 32 millió dollár értékben. Ezt a summát kínálták fel, mint alapot a Zsidó Világkongresszussal folytatott tárgyalásokhoz, amelyet az, elégtelen minosítéssel elutasított. 1995 decemberében jött össze Bronfman D´Amato szenátorral. Miután D´Amato népszeruségi mutatói a pincében voltak és egy szenátus-választási kampány állt a küszöbön, kapóra jött a lehetoség, hogy megkopott tekintélyét a zsidó közösségben, annak dönto szavazataiért és tehetos politikai befolyásáért, följavítsa. Még mielott a svájciak térdkényszerültek volna, a Zsidó Világkongresszus, amely a holocaust-intézmények teljes sávszélességét (beleértve az US Holocaust Memorial Musem-ot és a Simon-Wiesenthal-Zentrum-ot) bevetette, mozgósította az Egyesült Államok teljes politikai apparátusát. Clinton elnöktol kezdve, aki a harci bárdot D´Amato-val (a White-water-Hearings még nem záródott le) elásta, hogy segítségre siessen, tizenegy kormányintézményen keresztül parlament, szenátus egészen le a szövetségi államok és közösségekig országszerte, mindkét pártra egyenlo nyomással nehezedve, és az egyik fohivatalnok a másik után állt be a galád svájciakat vádló menetbe. A holocaust-ipar ugródeszkaként használta ki a szenátus és parlament bankbizottságát szégyentelen rágalomhadjáratának elindításához. Egy végtelenül szolgálatkész és hiszékeny sajtóval, amely mindig kapható volt a címoldalon a legabszurdabb holocaust - story nagybetus leközlésére, a szennykampány feltarthatatlannak bizonyult. Gregg Rickman, D´Amato legfontosabb törvényhozási tanácsadója pöffeszkedik jelentésében, miszerint a svájci bankárok "a közvélemény bírósága elé" kényszerültek, "ahol mi szabjuk meg a napirendet. A bankároknak elottünk kellett megjelenniük, és mi voltunk gyakorlatilag bírók, esküdtek és ítéletvégrehajtók egy személyben." A Svájc ellenes kampány egyik kulcsszerepet játszó nyomozója, Tom Bower, D´Amato egy meghallgatást kérvényezo igénybejelentését "kirakatper vagy vérbíróság jámbor megnevezésének" minosíti.

A Svájcra zúduló hatalmas túlero szócsöve a WJC ügyvezeto igazgatója, Elan Steinberg volt. Legfontosabb feladata hamis információk terjesztése. Bower írja: "Mindig újabb és újabb kellemetlen leleplezésekkel félelmet kelteni és vádaskodásokat tekintet nélkül a világba, kürtölni, ezek voltak Steinberg fegyverei. Az OSS jelentései (Office of Strategic Services, egyike a második világháború amerikai titkosszolgálatainak), amelyek surun rémhírekre és igazolatlan forrásokra hivatkoztak és történész berkekben sokáig csak, mint mero csendes pletykaként kezeltek, hirtelen korlátlanul szavahihetokké váltak és a széles közvéleményben nagy figyelemre találtak." " A legrosszabb, ami a bankokat érheti, a negatív népszeruség", magyarázta Rabbi Singer. "Tovább megyünk, egészen addig, amíg a bankok azt mondják: Elég. Egyezzünk meg." Rabbi Marvin Hier, a Simon-Wiesenthal-Zentrum elnöke, aki szintén az érdeklodés központjába került, nagy feltunést kelto kijelentéssel hozakodott elo, a svájciak "kényszermunkatáborokba" zárták a zsidó menekülteket. (Hier családi vállalkozásban, feleségével és fiával, mint magáncéget vezeti a Simon-Wiesenthal-Zentrumot. A Hierek 1992-es évi kereste 520 000 dollár volt. Jól ismert a centrum, múzeumának "Dachau-meets-Disneyland" kiállításáról és az adományok betakarításánál alkalmazott nagysikeru, szenzációvemhes sokkmódszerérol". "A médiák zárótüzének közepette, ahol valóság és feltételezések, tények és fikciók keverednek", következtet Itamar Levin, " egyszeru átélni a svájciak hiedelmét, miszerint országuk egy nemzetkozi összeesküvés áldozatává esett volna".

A kampány hamarosan egy Svájc ellenes rágalomhadjáratba csapott át. D´Amaro irodája és Simon-Wiesenthal-Zentrum által meghirdetett tanulmány keretében, így ír jellegzetes dikciójában Bower; "egy ország, amelynek polgárai, szomszédaik elott irigylésre méltó jólétükkel dicsekedtek, tudatosan a zsidók aranyával gazdagította magát"; "a szép, tiszta és semleges Svájc... csendes bankárai ... lelkiismeretlen haszonhúzók" voltak, " a becstelenség egy kulturális kódex volt egyes svájci számára, nemzetük hírnevének és jólétének védelmében"; a svájciaknak " jó orruk volt a zaftos profit felismerésére (csak a svájciaknak?); " az önérdek volt minden svájci bank legmagasabb prioritása " (csak a svájci bankoknál?); " a svájci bankárok kicsi felesküdött társasága ...egyre kapzsibb és erkölcstelenebb lett"; " a svájci diplomaták... kétes manoverek elkendozésében (...) szakemberek voltak" (csak a svájci diplomaták?); "bocsánatkéréseknek és visszalépéseknek a Svájcban kevés tradíciójuk volt" (és nálunk?); " a svájciak mohósága hihetetlen (volt)"; " a svájci karakter egyszerusége és kétszínusége*" teszi; "az udvariasság látszata mögött egy réteg makacs rendcsinálomság húzódott meg, és a mögött megint egy megingathatatlan értetlenség mások véleményével szemben"; a svájciak " nemcsak egy otromba nép, amely se egy muvészt, Tell Vilmos után se egyetlen host és egyetlen nagy államférfit nem tudott felmutatni, annál inkább becstelen náci-kollaboránsokat, akik a népirtásból profitáltak*" (a *-al megjelölt idézetek nem szerepelnek Bower, Das Gold németnyelvu kiadásában, az angol változat (Nazi Gold, New York 1998) 240. és 334. oldala tartalmazza azokat). És így tovább. Rickman a svájciakra vonatkozó "mélyebb valóságra" hivatkozik: "Egészen alul, talán még mélyebben annál, ahol maguk is sejtenék, létezik egy rejtett, magukkal és másokkal szembenézo gog. Bármennyire is megkísérelték azt, nem tudták gyermekszobájukat megtagadni". Sok hasonlóság fellelheto az itt felsorolt rágalmak és az antiszemiták zsidókat illeto sértegetései között.

A legfobb szemrehányás, Bower (angol) alcímébol idézve, így hangzott "a svájciak és nácik egy ötven évig tartó közös összeesküvésérol" van szó "avval a céllal, hogy az európai zsidók és a holocaust-túlélok milliárdjait ellopják". Egy kifejezés szerint, amely a holocaust-vagyonok visszaszolgáltatásával foglalkozó üzlet vezérszólamává vált, ez volt "az emberiség történetének legnagyobb rabló hadjárata". A holocaust-ipar számára, minden zsidókat érinto dolog, a szuparlatívuszok kategóriájába sorolandók - a legszörnyubb, a legnagyobb...

Eloször is a holocaust-ipar azt feltételezte, hogy a svájci bankok a holocaust áldozatok torvényes örököseinek számára, az értesítés nélküli (hírnélküli) kontókhoz, értékük 7-10 milliárd dollár, való hozzáférést szisztematikusan megtagadtak volna. "Az elmúlt ötven év folyamán" írja a Time egyik címoldalán, a svájci bankok "egyetemes utasítása volt, a holocaust túléloit hitegetni és lerázni, amikor halottaik bankszámlái felol érdeklodtek". A titoktartási eloírásokra hivatkozva, amelyeket a svájci bankok 1934-ben, részben azért helyeztek hatályon kívül, hogy a zsidó befektetoket a nácik ne kasszírozhassanak le, D´Amato így beszélt a kongresszus bankbizottsága elott: "Ez nem az irónia maga, hogy pontosan az a rendszer, amellyel az embereket a folyószámlák megnyitására ösztökéltek- pontosan annak titoktartási eloírásait használják arra fel, hogy ugyanezen emberektol, azok örököseitol megtagadják a jogot örökségük visszaszerzésére? Mindezt pervertálták, kiforgatták ellenkezo értelmezéssel látták el."

Lélegzetet visszafojtva meséli Bower, hogyan fedezték fel, a holocaust-áldozatokkal szemben tanúsított svájci galádság dönto bizonyítékát: "Szerencse és szorgalom (hozták) felszínre az értékes információt, és ez igazolta Bronfman vádjának jogosságát. Egy 1945 júliusi, a Svájcból származó titkosszolgálati jelentés említette, hogy Jacques Salmanowitz, a Cociété Générale de Surveillance (SGS) - közjegyzoi iroda és a balkáni államokkal szoros kapcsolatot ápoló treuhand (bizalmi, gyámsági) cég- tulajdonosa, egy hosszú lista birtokában volt, amelyen 182 zsidó kliens található. Ezek még a balkán elhagyása és a Svájcba való beutazás elott, 8,4 millió svájci frankot és kb. 90 000 dollárt juttattak el bizalmi emberükhöz. A jelentésben megállapítottak szerint, a zsidók vagyonukat még nem követelték vissza. Rickman és D´Amato lelkesedése határtalan volt." Rickman is ezt saját jelentésében "a svájci bunözés bizonyítékának" bélyegezi meg. Azonban egyikük sem említi meg, hogy Salmanovitz zsidó volt. (Hogy milyen értékrenddel bírnak ezek a feltételezések, azt késobb taglalom).

A Kongresszus Bankbizottsága elott 1996-os év végén, egy idosebb zsidó asszony és egy férfi fellépése szolgált meggyozo tanúbizonysággal a svájci bankárok törvényszegése ellen. És mégis, Itamar Levin, a legnagyobb izraeli gazdasági újság szerkesztoje szerint, a tanúk egyike sem" tudott valóságos bizonyítékot felhozni a svájci bankokban létezo vagyonukról". Hogy a színházi effektust még jobban felgerjessze, D´Amato Elie Wieselt idézte meg tanúnak. A késobbiekben messzemenokig idézet vallomásában esküdözik Wiesel, mennyire sokkolta ot a leleplezés ténye, miszerint a holocaust-tettesei még a zsidókat ki is rabolták, mielott meggyilkolták oket:" "Kezdetben azt hittük, hogy az Endlosung mozgatója egy mérgezett ideológia volt. De már tudjuk, és ez bármennyire szörnyunek is hangzik, nemcsak a zsidók életét, hanem azok pénztét is akarták. Napról-napra többet tudunk meg errol a tragédiáról. Nincs a fájdalomnak határa? Nincs a vétkezésnek határa?" Természetesen az már nem újság, hogy a nácik a zsidókat kifosztották; Raul Hilberg 1961-ben nyilvánosságra hozott alapveto vizsgálódása, Die Vernichtung der europäischen Juden, túlnyomó terjedelemben a zsidók, a nácik által történt kisemmizésével foglalkozik.

A svájci bankárok a holocaust-áldozatok befektetett vagyonát egyszeruen elkobozták, majd a nyomok felszámolására, a dönto bizonyítékú iratokat szisztematikusan megsemmisítették és mindezen szörnyuségekben csak zsidóknak volt részük, hangzott a szintén közkedvelt vádaskodás. Egy meghallgatás alkalmával Barbara Boxer szenátorno élesen támadta a svájci bankokat, mondván: "Ez a bizottság nem lesz hajlandó a svájci bankok kettos játékát elviselni.. Ne próbálják meg beadni a világnak, hogy önök az aktákat keresik, miközben azokat megsemmisítésén szorgoskodnak."

Végül is a Svájcot hutlenséggel vádoló, idos zsidó felperesek "propaganda-vádjának hitelértéke" (Bower), hamarosan alábbhagyott. Szinte természetes következménye volt ennek, hogy a holocaust-ipar újabb botrányok kirobbantásán szorgoskodott. A médiák lelkes fókusza a nácik Svájcnak eladott aranyára összpontosult, amelyet a háborús évek alatt az Európai Központ Banktól tulajdonítottak el. Valójában már ez is régóta tudott tény volt, mégis a tényt szenzációs leleplezésként tálalták. Arthur Smith, az üggyel megbízott vizsgálóbizottság szellemi vezére nyilatkozta egy meghallgatás keretén beleül a képviseloház elott: "Egész reggel és ma délután csak olyan dolgokat hallgattam végig, amelyek már jó pár éve és teljes terjedelmében lényegében ismertek; meglep engem, hogy sokminden, mint új és szenzációs kerül terítékre." Ennél a maghallgatásnál nem információkról volt szó, hanem (az újságíróno, Isabel Vincent szavaival élve) arról, hogy "szenzációs történeteket megtudni". A szakadatlan sárdobálás következménye már elore nyilvánvaló volt, a Svájc elobb vagy utóbb betörik.

Az egyetlen újdonságszámba meno feltételezés az volt, hogy a svájciak tudatosan az "áldozatok aranyával" kereskedtek volna. Miszerint, a svájciak nagy mennyiségben olyan aranyat vásároltak föl, amelyet a nácik rudakba öntöttek, miután azt a koncentrációs és haláltáborokban áldozataiktól elkoboztak. Így ír Bower: A WJC-nek szüksége volt egy emóciókkal töltött témára, amely a holocaustot a Svájccal összefüggésbe hozta." Érthetoen az égiek adományának tekintették a svájci alattomosság friss leleplezését. "Csak igen kevés megrázóbb képsorok létezhetnek annál a látványnál" - így folytatja Bower - " amely a gázkamrákból kivonszolt eltorzult szájú halottak arany fogtöméseinek eltávolítását örökíti meg." "A tények, nagyon, nagyon elszomorítóak" - nyilatkozta D´Amato vádoló hangon a képviseloház elott egy maghallgatás alkalmával- "mert azok rablásokról és fosztogatásokról tudósítanak, otthonokból, nemzeti bankokból, haláltáborokból, órákról, karkötokrol, aranyból készült szemüvegkeretekrol és fogtömésekrol."

A svájciak, a holocaust-folyószámlák zárolása és a rabolt arannyal való kereskedés vádja mellett, hamarosan szemben találták magukat a kovetkezo kellemetlenséggel; Lengyelországgal és Magyarországgal karöltve a zsidók becsapásán fáradoztak. Itt azzal vádolták oket, hogy a nem kiigényelt svájci kontók pénzeit, amelyek lengyel és magyar állampolgárok tulajdonát képezték (nem mind zsidók), a svájci kormány által kisajátított (államosított) magántulajdonok kárpótlására használták. Rickman mindezt, mint "izgalmas leleplezés" kezeli, "amely a svájciaknak sokba kerülhet és tuzvihart fog felkavarni". Valójában a tények már régóta ismertek voltak, amelyekkel az amerikai szakfolyóiratok már az ötvenes évek kezdetén foglalkoztak. Mindent egybevetve, a média mértéktelen hangoskodását is beszámítva, kevesebb, mint egy millió dollár (mai viszonyok szerint) összértékrol volt szó.

Még a kérdéses folyószámlák ügyével foglalkozó elso szenátusi meghallgatást megelozoen, 1996 áprilisában, a svájci bankok készségüket fejezték ki egy vizsgálóbizottság létrehozására és feltétel nélküli hajlandóságot mutattak, magukat annak vizsgálati eredményeinek alávetni. A hat fobol álló (három a World Jewish Restitution Organization és három a Svájci Bankok Egyesülete), "független, kiemelkedo személyiségekbol álló bizottság", Paul Volcker az USA Notebank korábbi elnökének vezérletével, 1996 májusában kapta meg egy szándékossági nyilatkozat keretén belül a megbízást. Ezen kívül, 1996 decemberében kinevezett a svájci kormány Jean Francois, mint elnök, és a jól ismert izraeli holocaust-tudós, Saul Friedländer részvételével, egy "független szakértobizottságot, amelynek feladata volt, a második világháború alatt Svájc és Németország között folytatott aranykereskedés fölülvizsgálata.

Az illetékes grémiumok szinte bele sem kezdtek munkájukba, a holocaust-ipar máris hatalmas eroket mozgatott meg a Svájccal szemben, pénzbeli követeléseik érvényesítésére. A svájciak érthetoen tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy a szabályozás minden formáját, természetesen meg kell, hogy elozzék a bizottságok eredményei, különben fenn áll a "kényszerítés és zsarolás" veszélye. A Zsidó Világkongresszus kijátszotta örökös adukártyáját, és belekezdett a "rászoruló holocaust-túlélok" nyomora feletti siránkozásba. "Az én problémám az ido, amely tovaszáll" magyarázza Bronfman a képviseloház bankbizottsága elott, "és itt vannak nekem ezek a holocaust-túlélok, akik oly nagy gondot okoznak". Feltolul a kérdés, vajon ez a dúsgazdag milliárdos, milyen okokból nem tudott maga a pillanatnyi nagy szükségben segíteni? Miután a svájciak 250 millió dolláros egyezségi ajánlatát visszautasította, dacol Bronfman büszkén: "Csak semmi szívesség. Akkor inkább én fizetek." Nem tette. Svájc végül is beadta a derekát, 1997 februárjában létrehozott egy 200 milliós "külön alapítványt a rászoruló holocaust-áldozatok" számára, avval a céllal, hogy "személyeknek, akik különös segítségre szorultak" egy áthidaló megoldást biztosítsanak, amíg a komissziók munkájukat végleg befejezték. (Az erre a célra létrehozott alapítványok folyószámláin még akkor is kimutathatók voltak pénzek, amikor a Bergier és Volcker vezette bizottság jelentését nyilvánossá tette). Mégis, a holocaust-ipar nem szunt meg a végelszámolást követelo zaklatással, sot hangerejét felerosítette. Amikor a Svájc ismételten a komissziók végeredményének kivárására hivatkozott, a követelések azonnali kielégítése helyett - hiszen végül is a WJC-tol származott a morális végelszámolás követelése -, süket fülekre talált kérelme. A holocaust-ipar ezeknek az eredményeknek a tulajdonában, csak veszíteni tudott. Hiszen, ha az igénylok száma a jogosultaké alatt marad, akkor a svájci bankok ellen indított eljárás elveszítheti szavahihetoségét; az esetben viszont, ha a jogos követelések tulajdonosait személy szerint pontosan azonosítanák (még akkor is, ha ez egy nagy számot jelentene), a svájciakat azok direkt, és nem a zsidó szervezeteken keresztül történo kielégítésére lehetne kotelezni. "A valóságról és igazságosságról, és nem pénzrol van szó", hangzott a holocaust-ipar tenorja a kártérítéseknél. "Igen, nem pénzrol van szó" viccelodtek már a svájciak maguk is, hanem "több pénzrol ".

A holocaust-ipar nemcsak a közvélemény elott szította a hisztéria tüzét, hanem párhuzamosan egy másik stratégiát is kovetett, hogy a svájciakat "szakadatlan nyomás alá helyezve" (Bower) alázatra kényszerítsék: csoportos perekkel és gazdasági bojkott-tal fenyegettek. 1996 októberének elején nyújtották be Edward Fagan és Robert Swift, Gizella Weisshaus (apja röviddel auschwitzi halála elott, Svájcban nyitott folyószámlájáról beszélt, de a bankok a háború után elutasították) és "hasonló háttérrel mások" nevében az elso csoportos, 20 milliárd nagyságrendu követelést. Néhány héttel késobb a Simon-Wiesenthal-Zentrum emelt ügyvédein, Michael Hausfeld és Melvyn Weiss, keresztül egy második vádat, majd 1997 januárjában a World Council of Orthodox Jewish Communities indította el a harmadikat. Mindhárom vádirat az US-brooklyni kerület bíróság bírájának, Edward Kormannak került asztalára. Az egyetlen egy, e perben érintett részvevo, aki evvel a taktikával szemben nemtetszésének adott hangot, az a torontói ügyvéd Sergio Karas volt. "A csoportos vádak csak a tömegek hisztériáját és a svájciak éles reakcióját váltották ki. Az emberekben a zsidó ügyvédek mítoszát táplálják, miszerint azok csak a pénz szaga után mennek." Paul Volcker másképpen érvel a csoportos perekkel szemben, azok "munkánkban gátolnak, majdnem, hogy a teljes hatástalanságig" - mindezeket holocaust-ipar kevés aggodalommal követte, ha nem éppen ellenkezoleg, ösztönzésnek vette.

A svájciak betörésére leghatásosabb fegyver mégis a gazdasági bojkott volt. "Mostantól sokkal mocskosabb lesz a csata", figyelmeztetett 1997 januárjában Avraham Burg, a Jewish Agency elnöke és Izrael legaktívabb harcosa a svájci bankok ügyében. "Egészen mostanáig visszafogtuk magunkat a nemzetkozi zsidó nyomásgyakorlás alkalmazásától". Már 1996 januárjában megkezdte a WJC a bojkott szervezését. Bronfman és Singer kapcsolatot teremtettek Alan Hevesivel (apja az AJC ismert képviseloje volt), New York város pénzügyeinek vezetojével, valamint Carl McCall-al, New York tartomány pénzügyi fonokével. Mindkét fokönyvelo a dollárok milliárdjait fektetik be nyugdíjalapokba. Hevesi egyidejuleg az USA számvivok egyesületének elnöke is volt, amelyben a nyugdíjalapok osszege 30 biliárd dollárt tett ki. Singer, lánya esküvojének alkalmával, január végén, D´Amato és Bronfman társaságában lefektette a közös stratégia alapjait." Látják milyen ember vagyok" viccelodött Singer, "még a lányom esküvojén is üzletelek".

1996 februárjában írt Hevesi és McCall a svájci bankoknak és szankciókkal fenyegettek. Októberben ajánlotta föl Pataki kormányzó nyilvános segítségét. A rákövetkezo hónapok alatt csatlakoztak a helyi és tartományi kormányzatok, New York, New Jersey, Rhode Island és Illinois, közösen bojkottal fenyegetve, egészen addig, amíg a svájci bankok meg nem törtek. 1997 májusában Los Angeles rótta ki az elso szankciókat és vont ki több százmillió dollárt a Svájcban deponált nyugdíjalapok számlájáról. Hevesi New York-ja volt a második. Néhány napon belül Kalifornia, Massachusetts és Illinois következtek.

"3 milliárd dollárt vagy még többet akarok" hirdeti meg Bronfman 1997 decemberében", ahhoz, hogy mindezen intézkedéseket leállíthassak, a csoportos vádakat, a Volcker-ügyet és a többit". Miközben minden igyekezetet megtett D´Amato és a New Yorker Bank bank-képviseloje az ellen, hogy a frissen alapított Schweizerische Bankenvereinigung (a nagy svájci bankok egyesülete) az USA-ban tevékenységekbe kezdhessen. "Ha a svájciak továbbra is csökönyösek maradnak, kénytelen leszek minden amerikai befektetot kotelezni, a svájciakkal folytatott üzleteik beszüntetésére" figyelmeztetett Bronfman 1998 márciusában. "Ahhoz a ponthoz érkezünk, ahol minden magától megoldódik, vagy a totális háborút élünk meg." Áprilisban kezdett a svájciak ellenállása töredezni, azonban a megalázó hódoltatással szemben még védték magukat. (1997 folyamán 500 millió dollárt adtak ki állítólagosan a svájciak a holocaust-ipar támadásának kivédésére.) "Az egész svájci társadalmat egy rosszindulatú rákos daganat szövi át", elmélkedik Melvyn Weiss, a vádoló ügyvédek egyike. "Megadtuk nekik a lehetoséget, hogy ettol a daganattól egy eros sugárdózissal, nagyon alacsony költségek mellett megszabadulhassanak, de ok ezt visszautasították". Júniusban ismertették a svájci bankok 600 millió dolláros "utolsó ajánlatukat". Az ADL fonöke, Abraham Foxman, teljes sokkot színlelt a svájciak arroganciájától és alig tudta dühét kordában tartani: "Ez az ajánlat az áldozatok emlékének bántalmazása, sértés azok túlélo családtagjainak és minden zsidónak számára, akik kezüket a svájciaknak jó szándékúan nyújtották, ennek az igen nehéz ügynek a megoldására". 1998 júliusában további kemény megtorlásokat helyezett Hevesi és McCall kilátásba. New Jersey, Pennsylvania, Connecticut, Florida, Michigan és Kalifornia csatlakozott napokon belül. Augusztus közepén kapituláltak a svájciak. A Korman bíró indikálta egyezséget, 1,25 milliárd dollár azonnali kifizetését, elfogadták a svájciak. "A túlfizetés oka", állt a svájci bankok sajtómagyarázatában "mind a fenyegeto szankciók, mind a hosszantartó és magas költségu bírósági tárgyalások elkerülése."

"Ebben a hosi eposzban Ön egy valóságos élharcos volt" gratulált Izrael miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu D´Amatonak. "Itt nem csak anyagi sikerrol beszélhetünk, hanem az ideológia erkölcsi gyozelmérol is".

A Svájccal megkötött 1,25 milliárd dolláros megegyezés alapjában véve három célcsoportot érintett - hírnélküli svájci kontókra jogosultak, akiktol a Svájc megtagadta a menedéket és a kényszermunkatáborok azon áldozatai, akiknek vagyonából a svájciak profitáltak. A "galád svájciak" iránt érzett, mindenfajta oszinte felháborodást egybevetve, Amerika hasonló bunlajstroma, legalább ilyen, ha nem szomorúbb képet mutat. A hírnélküli kontók témájára még késobb visszatérek. Ahogy a Svájc, ugyanúgy az USA is megtagadta a második világháború alatt a nácik elol menekülo zsidók beutazását. Az amerikai kormány nem érezte magát kotelesnek a St. Louis fedélzetén szerencsétlenül járt zsidó menekültek kártérítésére. És milyen reakciót váltana ki, ha az a több ezer közép-amerikai és haiti is kártérítésre jelentkezne, akik az USA által támogatott halálkommandók elol menekülve Amerika partjainál visszafordulásra kényszerültek? Bár a Svájc nagyságát és kapacitását tekintve messzemenokig az USA mögött áll, mégis a nácik tömeges zsidóirtásának idején, ugyanannyi menekültet fogadott be (kb. 20 000), mint az Egyesült Államok.

A múlt buneit levezekelni csak egyféleképpen lehetséges, prédikálták Svájc felé az amerikai politikusok, éspedig anyagi kárpótlással. Stuart Eizenstat, helyettes kereskedelmi miniszter és Clinton elnök, az eltulajdonított javak visszajuttatásában aktív különmegbízottja, úgy vélte, a svájciak kártérítési készsége "egy fontos lakmuszpróba arra, hogy ez a generáció mennyire képes magát a múlttal szembehelyezni, és annak hibáit kijavítani". Még akkor is, ha nem tehetok "felelossé az évekkel ezelott megtörtént dolgokért", vallotta D´Amato egy aktuális szenátusi maghallgatás keretében, úgy a svájciaknak "kotelességük marad, számot vetni, és azt tenni, ami ez idoben a legmegfelelobb." Clinton elnök, aki a WJC kártérítési követeléseit nyilvánosan támogatta, hasonlóképpen gondolkozott, mondván " szembe kell néznünk a múlt igazságtalanságaival, és azokat legjobb tudásunk szerint korrigálnunk kell". " A történelem nem ismer elévülést" magyarázta James Leach egy, a képviseloház elott lezajló meghallgatás keretében és " a múltat soha nem szabad elfelednünk". "Tisztán kell látnunk" írták a miniszternek címzett levelükben kongresszusi pártok vezetoi, hogy "a kártérítési követelésekre mutatott reakció, az alapveto emberi jogok és a torvény prioritásának elismeréseként lesz kiértékelve". A külügyminiszterno, Madeleine Albright, a svájci parlamentnek címzett üzenetében leszögezi, hogy a zsidó folyószámlák idoleges zárolásából eredo gazdasági hasznokat "a következo generációknak adták tovább, és ezért a világ árgus szemekkel követi a svájci népet; nem azért, hogy elodei buneibol eredendo felelosséget magára vegye, hanem, hogy nagyvonalúan minden lehetoséget megragadva, a múlt hibáit jóvátegye". Mindenképpen nemes gondolatok, de amikor a rabszolgatartással kapcsolatos afro-amerikai kártérítésekrol van szó, akkor éppen mindezekrol se, közel se távol semmit nem hallani - ha csak nem, nyílt viccelodést.

Továbbra is kétséges, hogy a végleges kielégítést kovetoen a "rászoruló holocaust-túlélok"-nek mi lesz a jussa. Gizella Weisshaus az elso, aki a svájci a hírnélküli kontók ügyében váddal élt, megkeseredve feloldotta ügyvédjét, Edward Fagant kotelezettségei alól, mondván- kihasználja. Fagan a bíróságnak benyújtott számláján 4 millió dollár állt. Az ügyvédi díjak össz követeléseinek összege 15 millió dollárra tehetok, ahol "sokan" 600 dolláros órabérrel dolgoznak.. Egy ügyvéd 2400 dollárt számol fel óránként, mert o Tom Bower könyvét, a Nazi Gold (Das Gold der Juden), olvasta. A New-Yorki Jewish Week írta "zsidó csoportok és túlélok ádáz harcot folytatnak részesedésükért, a svájci bankoktól folyósított, 1,25 milliárd dolláros kényszer-kielégítésbol". Felperesek és túlélok ragaszkodnak ahhoz, hogy a teljes osszeg oket illesse. Zsidó szervezetek azonban bejelentik igényüket a torta egy kis szeletére. A kongresszus elott megjeleno egyik koronatanú, Greta Beer, kipellengérezte a zsidó szervezetek jogtalan követeléseit és a kovetkezo kérlelo szavakkal fordult a Korman által vezetett bírósághoz: " Nem szeretném, ha eltaposnának, mint egy jelentéktelen rovart". " A rászoruló holocaust-túlélok" fáradhatatlan képviselete ellenére, a WJC, majdnem a felét követeli a Svájcból beérkezo pénzeknek, zsidó szervezetek és a "holocaust-továbbképzés" számára. S ha már zsidó organizációkról van szó, amelyek méltók a pénzek kifolyósítására, akkor azok "egy része zsidó továbbképzo-központok" legyenek, követeli a Simon-Wiesenthal-Centrum. Mialatt a zsákmány felosztásáért ádáz harc folyik, reformista szervezetek és ortodoxok figyelmeztetnek, a hat millió zsidó halott emléke, mero anyagi haszonélvezet céljára lesz kihasználva. Szüntelenül az ido múlására, mint dönto tényezore hivatkozva, a holocaust-ipar fizetésre kényszerítette a Svájcot, hiszen "minden nap hallnak meg rászoruló holocaust-túlélok". Mihelyst a svájciak aláírásukat adták az egyezségre, csodával határos módon, már semmi nem volt olyan égetoen sürgos. Több mint egy év elteltével, még mindig nem létezett egy tervezet, amely a pénzek kifolyósítását szabályozta volna. Mikorra tisztázódik a pénzek felosztásának mikéntje, addigra talán a "rászoruló holocaust-túlélok" egyike sem található az élok soraiban. 1999 decemberéig, annak a 200 millió dollárnak ténylegesen kevesebb, mint a fele találta meg az érintett áldozatot, amelyet 1997 februárjában, mint "külön pénzalapot a rászoruló holocaust áldozatok számára" hívtak életre. Az ügyvédek honoráriumainak kiegyenlítése után, a pénzek Svájcot elhagyva, eloször az arra "méltó" zsidó szervezetek, trezorjaiba vándorolt.

"Nem szavatolható semmiféle jóvátételi egyezség", írta Burt Neuborn, a New York Egyetem jogi professzorra és a csoportos per ügyvédi munkaközösségének tagja, a New York Times-ban "ha az a svájci bankok számára nyereséget hozó üzletet biztosít"." A képviseloház bankbizottsága elott megrázó szavakkal így nyilatkozott, Edgar Bronfmann: a svájciaknak " nem engedhetjük meg, hogy a holocaust hamujából nyereséget húzzanak". Mellékesen, nemrég vallotta be Bronfmann, hogy a WJC kincstárnoka, nem kevesebb, mint "durván 7 milliárd dollár" jóvátételi osszeget halmozott fel.

Idoközben a svájci bankok ügyével kapcsolatos jelentéseket nyilvánosságra hozták. Betekintést kaphatunk arra, vajon, mint azt Bower feltételezi, valójában szó lehet-e "egy ötven éve tartó náci és svájci összeesküvésrol, amelynek célja az európai zsidók és a holocaust-túlélok milliárdos nagyságrendu kizsákmányolása volt".

A független szakértobizottság ("Bergier-Kommission"), 1998 júliusában nyilvánosságra hozta, Die Schweiz und Goldtransaktionen im Zweiten Weltkrieg cím alatt, hivatalos jelentését. Ebben megerosítést nyert az a tény, miszerint a svájci bankok, mai 4 milliárd dollár értéknek megfelelo aranyat vettek át Náci-Németországtól, holott számukra ismert volt a megszállt Európa Központi Bankjának kifosztása. A Capitol Hill-ben folyó meghallgatások folyamán egyes kongresszusi képviselo sokkos reakcióját váltotta ki a hír , miszerint a svájci bankok zsákmányolt tulajdonokkal kereskedtek volna, sot mi több, ennek gyakorlatát még a mai napig elnézik. Egy képviselo pellengérre állította a korrupt svájci politikusokat, akik nem bizonyítható eredetu jövedelmeiket svájci bankokban deponálták és felszólította a Svájcot, hogy hozzon végre bünteto torvényeket " ismert politikusok vagy állami vezetok, személyek ellen, akik az állami vagyont titokzatos pénzmozgatásaikkal kifosztják,". Egy másik képviselo vádat emel a " világ minden magas beosztású korrupt kormánytisztviseloje és üzletembere" ellen " akik hatalmas vagyonuk számára Svájcban találtak menedéket", miközben egy harmadik hangosan tette fel magának a kérdést, hogy vajon " a svájci bankrendszer ezen generáció és országok gazembereinek, vagy azok helyetteseinek, ... hasonlóképpen segíto kezet nyújt, mint 55 évvel azelott azt a náci rezsimmel tette?". Ez a témakör valójában több figyelmet érdemel. Évente kb. 100-200 milliárd dollár értéku, politikai korrupcióból származó pénzösszeg kerül nemzetkozi forgalomba és gazdagítja a privát folyószámlákat. A kongresszus bankbizottsága elott elhangzott feddések súlya jóval többet nyomott volna a latba, ha ezen "illegálisan kimenekített tokék"-nek legalább a fele, nem az amerikai törvényhozás korlátlan támogatását élvezve, amerikai bankok számláit gazdagítanák. Az USA-ba történo legális "vagyonkimenekítés" haszonélvezoi között találjuk nemrég óta, Raul Salinas de Gortarit, a korábbi mexikói elnök testvérét és a néhai nigériai diktátor, Sani Abacha tábornok családját. " Adolf Hitler és poroszlói által zsákmányolt arany", vélekedik Jean Ziegler, svájci parlamenti képviselo és a svájci bankok ádáz kritikusa," "lényegében nem különbözik" a harmadik világ diktátorainak svájci privátkontókon orzött "vérdíjától. Asszonyok, férfiak és gyermekek milliói estek Hitler rablóinak áldozatául", és a harmadik világban "évente gyermekek százezreinek kell elpusztulnia járványok és alultápláltság következtében", mert "diktátoraik a svájci segédlettel országaikat kizsákmányolják", Ahol az amerikai uzsorások nem kis szerepet játszanak. Nem beszélve arról, hogy ezek a diktátorok éppen az USA hatalmával kerülnek uralomra és ugyancsak az Amerikai Egyesült Államok támogatásával folytatták országaik elleni rabló hadjárataikat.

A holocaustot illetoen a Bergier Komisszió arra a kovetkeztetésre jutott, hogy a svájci bankok "rudakat vásároltak föl, amelynek aranytartalmát a náci pribékek a munka- és haláltáborok áldozataitól tulajdonították el". Ami ugyanis köztudottan nem történt meg. " Nem létezik arra bizonyíték, hogy a Svájci Központi Bank illetékeseinek tudomásuk lett volna arról, hogy Német Szövetségi Bankból szállított rudak ilyen vagy hasonló eredetu aranyat tartalmaznának." A komisszió az "áldozatok aranyát" 134 428 dollárra értékeli, amely ma kb. 1 millió dollárnak felel meg. Ez a számérték magába foglalja mind a zsidó, mind a nemzsidó táborlakóktól eltulajdonított "áldozati aranyat".

A náci-üldözés áldozatainak hírnélküli svájci bankszámláiról készült jelentését 1999 decemberében hozta nyilvánosságra a Volcker-Bizottság. A három évig készített jelentés tartalma; az összes idevágó dokumentációk átfogó vizsgálati eredménye, összköltsége pedig, nem kevesebb, mint 500 millió dollár. A "náci-üldözések áldozatainak hírnélküli folyószámlájának kezelésére" vonatkozó hivatalos ténymegállapítást érdemes részletesen idézni:

 

A náci-üldözések áldozataival kapcsolatosan, szisztematikus diszkriminációra, hozzáférések megakadályozására, sikkasztásra vagy a svájci torvények értelmében vett megorzési eloírások megszegésére nem találtak bizonyítékot. A vizsgálati jegyzokönyv alkalmasint kritikát gyakorol egyes bankok felett, a náci-üldözés áldozatainak folyószámla-kezelését illetoen. Magát a szót "egyes" aláhúznám. Hiszen a kifogásolt magatartáson mindenekelott az áldozatok magánkontóinak bizonyos bankok kezelési eljárását értelmezik. A vizsgálat 254 bankot érintett, 60 év alatt. A kritikus kezelést illetoen elismeri a jegyzokönyv, hogy az érintett bankok viselkedésére vonatkozóan, enyhíto körülményeket is találtak. Egy jelentés beismeri továbbá, hogy bizonyítékok sokaságát állapították meg olyan esetekben, mikoris a bankok ismeretlen számlatulajdonosok vagy azok örökösei - többek között a holocaust áldozatai is - után azonosító kísérleteket tettek és a hírnélküli kontók tulajdonosait kifizették.

 

A részlet avval az enyhíto megjegyzéssel zárul, hogy " a bizottság az idevágó, elkövetett hibákat dokumentáló esetek rögzítését azért tartja fontosnak, hogy a múltból tanuljunk és annak jövobeli megismétlodését megakadályozzuk".

A jelentés-ben arról is olvashatunk, hogy bár a bizottságnak nem volt módjában az érintett idotartamra (1933-1945) vonatkozóan minden bizonyítéknak utána járni, "nehéznek, majdnem lehetetlennek" tartja a felfedezetlen anyagok teljes megsemmisítését és "ténylegesen nem találtak arra utaló jelet, hogy bárminemu kísérlet is történt volna a múltban elkövetett cselekedetek elfátyolozását szolgáló aktamegsemmisítésre". A bizottság arra az eredményre jutott, hogy a napvilágra került anyagok százalékos aránya (60 százalék) "igazán rendkívüli" és "valójában figyelemre méltó", különösen annak ismeretében, hogy a svájci torvények az akták megorzését csak tíz évre írják elo.

Összehasonlításul, tekintsünk át, hogyan adta vissza a New York Times a Volcker-Bizottság eredményeit. "A svájci bankok megtéveszto hadmuvelete" címszó alatt jelentette a Times, a bizottság "nem talált jogilag megalapozható bizonyítékot" arra, hogy a svájci bankok a hírnélküli folyószámlákat rendellenesen kezelték volna. Ennek ellenére a jegyzokönyv kifejezetten "bizonyítékok nem létezését" állapította meg. Továbbmenve a Times arról értesült; a bizottság "kiderítette volna, hogy a svájci bankoknak valamilyen úton-módon sikerült, az elrémisztoen nagyszámú folyószámlákra utaló nyomokat eltüntetni". Ennek ellenére a jelentés azt emeli ki, hogy a svájciak által megorzött anyag "igazán rendkívüli" és "valójában figyelemre méltó" volt. Majd úgy zárja a Times, hogy a bizottság szerint "sok bank kegyetlen és félrevezeto módon elutasította volna azon családtagokat, akik kísérletet tettek elveszett vagyonuk visszaszerzésére". A tényeknek megfeleloen a jelentés-ben csak "néhány" bank hibás magatartásáról van szó és az ilyen esetekben "enyhíto körülményekrol" lehet beszélni, hasonlóképpen arra is rámutat, hogy "sok esetben" az illetékes bankok aktív kutatást folytattak a jogos tulajdonosok után.

A jelentés a svájci bankokat elmarasztalja azért, mert a holocaust idejébol származó hírnélküli folyószámlákat illetoen, könyveléseik korábbi ellenorzésénél nem voltak "nyíltak és oszinték". Mégis ezen mulasztásoknak hátterében inkább technikai okok, mintsem hamisítási szándékok állnak. A jelentés 54 000 folyószámláról ad tudósítást, amelyek esetében "valószínu és lehetséges a kapcsolat a náci-üldözések áldozataihoz". És mégis arra, végkövetkeztetésre jut, hogy az eseteknek nem több mint a felénél -25 000- lehet olyan valószínuségi fokról beszélni, amelynek alapján a folyósszámlák tulajdonosi viszonya hivatalosan kihirdetheto. A fenti kontók közül, amelyekrol információk állnak rendelkezésre, 10 000-nek mai értéke 170-260 millió dollárra becsülheto. További folyószámlák értékeinek megállapítása lehetetlennek bizonyult. A holocaust idejébol származó hírnélküli kontók összértéke minden bizonnyal a svájci bankok által megadott 32 millió dollár felett, de ugyanakkor jóval a WJC szerint becsült, 7-20 milliárd dollár alatt mozog. Volcker, a Kongresszus elott tett nyilatkozatában rámutat, hogy a holocaust-áldozatok tulajdonát képzo "valószínu vagy lehetséges" svájci kontók száma "annak a jóval többszöröse, amelyet az elovizsgálatok folyamán a svájciak nyilvánosságra hoztak". Mégis így folytatta: "A hangsúly a -valószínu és lehetséges- szavakon van, miután több mint félévszázad távlatában, néhány esetet kivéve, már nem voltunk abban a helyzetben, hogy megnyugtató biztonsággal, minden kétséget kizáró kapcsolatot teremtsünk az áldozatok és a kontótulajdonosok között".

A Volcker-Bizottság legfényesebb eredményét az amerikai médiák elhallgatták. Svájcon kívül, tudatja a jegyzokönyv, az európai zsidó tulajdonok kimenekítésének céltudatos menedékhelye, az USA volt.:

 

A közeledo háború és a gazdasági nehézségek, valamint a náciktól kiinduló, zsidókat és mindenfajta kisebbséget fenyegeto üldözés - a második világháború elott és után - sokakat, beleértve fenti üldözötteket is, javaik olyan országokba történo kimentésére kényszerítette (Egyesült Államok, Egyesült Királyság mindenekelott), ahol azok biztonságát garantálva látták... A semleges Svájcot a tengelyhatalmakkal és a megszállt országokkal összeköto közös határai kínálták fel a lehetoséget, a menekített javak egy részének svájci bankokban és pénzintézetekben való deponálására.

 

Terjedelmes függelék tartalmazza a transzferált európai zsidó tulajdonok "elonyben részesített küldetési címeinek" névsorát. Leggyakrabban az USA és Svájc neve fordul meg. (Nagy-Britanniát, mint végcélt, csak "vesztes harmadikként" említik).

Itt merül fel spontán a kérdés: Mi is történt a hírnélküli holocaust-kontókkal az amerikai bankokban? A képviseloház bankbizottsága egy szakértot idéz meg véleményezésre. Seymour Rubin, jelenleg az American University professzora, annak az amerikai delegációnak volt helyettes vezetoje, amely a második világháborút kovetoen a Svájccal folytatott tárgyalásokat. Az ötvenes években Rubin, az amerikai zsidó szervezetek védnöksége alatt munkálkodott, mint a "az európai zsidó közösségi élet támogatását végzo szakértoi csoport" tagja. Feladata a holocaust idejébol származó, amerikai bankokban deponált, hírnélküli folyószámlák felderítése volt. Rubin a képviseloház elott tett jelentésében, az érintett kontók összértékét (kimondottan felszínes és becslésen alapuló ellenorzo munka nyomán) 6 millió dollárra állapította meg. A zsidó szervezetek természetesen követelésekkel éltek a kongresszusnál, mégpedig a "rászoruló túlélok" számára. (Az Egyesült Államok torvényei szerint, igényjogosultság nélküli, ismeretlen tulajdonú kontók állami megorzésbe mennek át). Késobb így emlékezett Rubin:

 

A kongresszus az idevágó, hatályban lévo torvényekre hivatkozva, elutasítja a becsült 6 millió dolláros osszeget; az elso új törvényjavaslat a felso értékhatárt 3 millió dollárra állapította meg... a második nekifutás során, a bizottsági tanács meghallgatását kovetoen, a 3 millióból egy millió lett. A további törvényhozási intézkedések az osszeget 500 000 dollárra redukálják. Magát, még ezt az értéket sem engedélyezte a költségvetési iroda és 250 000 dollárt javasolt. Végül a torvény 500 000 dollárt fogadott el.

 

"Az Egyesült Államok" zárta jelentését Rubin "az örökösök nélküli magántulajdonok azonosítására az USA-ban, nem tett különösebb erofeszítéseket és... csak 500 000 dollárt bocsátott rendelkezésre, szembeállítva a svájci bankok, még a Volcker féle vizsgálódást megelozo, 32 millió dolláros ajánlatával". Másképpen kifejezve, az USA bunkatalógusa sokkal szomorúbb képet nyújt, mint a Svájcé. Ennek külön hangsúlyt kölcsönöz az a tény, hogy az idevonatkozó, kongresszusi és szenátusi bizottságok elott lezajlott meghallgatások alkalmával, eltekintve Eizenstat futólagos megjegyzésétol, a svájci bankokról szó sem esett. Rubin, a képviseloház elott tett tanúskodása sem tartalmaz erre utaló adatokat, holott az kulcsszereppel bír a svájci bankokkal kapcsolatos szekunder jelentések sokaságában - Bower viszont oldalakat áldoz ennek a "külügyminisztériumi keresztes lovagnak". Rubin meghallgatása folyamán "bizonyos szkepszisrol" beszélt, "ami a szóban forgó magas osszegeket (svájci hírnélküli kontók) illeti". Természetesen nem kell külön megemlítenem, hogy Rubin félreérthetetlen hivatkozása erre a tényállásra, az elutasítás áldozata lett.

Hol maradtak a képviselok, "galád" amerikai bankosokat támadó, tiltakozó kiáltozásai? Egymást túlharsogva követelték a szenátus és kongresszus bankbizottságának tagjai, hogy a Svájc "végleg fizessen". Egyetlen egy nem tette ugyanezt az USA-val szemben. Ehelyett szemérmetlen módon bizonygatta a parlamenti bankbizottság egyik képviseloje,- Bronfman támogatását élvezve-, hogy "egyedül" csak a Svájc volt az "amelynek nem volt bátorsága múltjával szembenézni". Nem lep meg senkit ez után, hogy a holocaust-ipar számára szóba sem jött, az USA bankjainak átvizsgálása. Ha a Svájcban végrehajtott vizsgálatok nagyságrendjének megfeleloen, csak annak egy tizedét fordítanánk a saját bankjaink ellenorzésére, akkor ez az amerikai adófizetoket, nem milliós, hanem milliárdos dollárértékkel terhelné. És mire az elso vizsgálatok lezáródnának, addigra az amerikai zsidók, minden valószínuséggel, Münchenben keresnének rég menedékjogot. A bátorságnak is van határa.

Már a negyvenes évek vége felé, amikor az USA, a hírnélküli zsidó kontók azonosítására összpontosítva, masszív nyomás alá helyezte a Svájcot, tiltakoztak a svájciak, mondván; az amerikaiaknak talán eloször a saját háza táján kellene rendet teremteni. New York város polgármestere Pataki, 1997 közepén bejelenti egy állami bizottság létrehozását, amelynek feladata, a holocaust-áldozatok tulajdonainak visszaszerzése és a svájci bankokkal szemben állított követelések képviselete. A svájciakat hidegen hagyja mindez, és azzal a javaslattal fordulnak a bizottság felé, hogy követeléseiket amerikai és izraeli bankoknál nyújtsák be, mert szerintük az hasznosabb. Valójában Bower emlékeztet arra, hogy izraeli bankok az 1948-as háború után "megtagadták listák nyilvánosságra hozatalát, hogy evvel elzárják az örökösök elotti utat, igényeik bejelentésére" és nemrég vált ismertté, hogy " ellenkezoleg az európai országok praktikájával, az izraeli bankok és cionista szervezetek, masszívan védekeztek azon független komissziók felállítása ellen, amelyek feladata lenne a holocaust túléloinek tulajdonát, hírnélküli kontóinak számát és a tulajdonosok felkutatását." (Financial Times). (A brit mandátum ideje alatt európai zsidók földterületeket vásároltak Palesztinában és folyószámlákat nyitottak a cionista mozgalom támogatására, valamint késobbi bevándorlásuk elokészítésére). 1998 októberében a WJC és WJRO alapvetoen úgy döntenek, hogy a holocaust-áldozatok Izraelben deponált tulajdonával nem foglalkoznak, mivel annak felelossége, az izraeli kormány kezében van"(Haaretz). Így történhetett meg, hogy a zsidó szervezetek leveleikkel a Svájcot és nem az izraeli államot találták meg. A legszenzációsabb vádként vetik a svájci bankok szemére, miszerint azok, a náci-üldözöttek örököseitol halotti bizonyítványokat követeltek meg. Izraeli bankok hasonlóképpen jártak el. Mégis, a "perfid izraeliek" elleni vádaskodásokat hiába keresnénk. Annak bizonyítására, hogy "az izraeli és svájci bankok kozött semmiféle morális párhuzam nem vonható" idézte a New York Times egy korábbi izraeli képviselot: " Itt nálunk, legrosszabb esetben figyelmetlenségrol ; amíg a Svájcban bunözésrol volt szó". Minden egyes hozzáfuzött szó felesleges.

A kongresszus 1998 májusában bízta meg, az Amerikába került holocaust-tulajdokkal foglalkozó elnöki tanácsadó-bizottságot, hogy "derítse ki azon javak sorsát, amelyek holocaust-áldozatoktól származnak és az Egyesült Államok birtokába kerültek" és "az elnöknek, a kovetendo politikai lépésekrol tanácsadással szolgáljon, annak érdekében, hogy a lopott vagyonok jogos tulajdonosaikhoz vagy azok örököseihez visszakerüljenek". "A komisszió munkája elutasíthatatlanul bizonyítja" magyarázta a bizottság elnöke, Bronfman, "hogy mi itt az Egyesült Államokban, alapvetoen készek vagyunk az igazságnak oly messzemenokig alávetni érdekeinket, mint azt más országokban is meghirdetünk". Mégis, talán egy 7 millió dolláros költségvetési kerettel rendelkezo elnöki tanácsadó-bizottság és egy 500 millió dollárt felemészto, egy ország teljes bankrendszerének ellenorzésével megbízott vizsgálóbizottság munkáját úgy, hogy minden aktához szabad hozzáférést biztosítanak, nem összehasonlítani. A még esetlegesen létezo kétségek feloszlatására, tanúbizonyságot téve az USA, a holocaust idejében eltulajdonított zsidó tulajdonok visszaszerzésében kifejtett vezeto szerepének tudatos felismerésérol, a képviseloház bankbizottságának elnöke, James Leach büszkén jelentette be 2000 februárjában, hogy egy múzeum North Carolina-ban visszajuttatott egy festményt egy osztrák családnak. " Ez aláhúzza az Egyesül Államok felelosségtudatát..., és úgy gondolom, ez egy olyan tény, amelyet ennek a bizottságnak ki kell emelnie".

A holocaust-ipar számára a svájci bankok afférja - hasonlóképpen a holocaust "túlélo" Binjamin Wilkomirski háború után elviselt, szörnyu szenvedéseihez - egy további bizonyíték volt a nemzsidók, soha nem múló és irracionális gonoszságára. Ez az ügy rávilágít, következtet Itamar Levin, egy " szabad demokratikus ország" durva érzéketlenségére "azokkal szemben, akik a történelem legszörnyubb testi és lelki sérelmeit hordozták" A tel-avivi egyetem, egy 1997 áprilisában közzétett kutatási eredményei, az antiszemitizmus "felismerhetetlen mérvu svájci megerosödésérol" adtak hírt. De ezt a gyógyíthatatlanul egészségtelen folyamatot nem lehetet természetesen összefüggésbe hozni a Svájc könyörtelen lekasszírozásával. " Az antiszemitizmus nem a zsidóktól ered" dúlt-fúlt Bronfman. "Azért az antiszemiták tehetok felelossé".

A holocaust anyagi jóvátétele "a legmagasabb morális próbatétel, amellyel Európa a huszadik század végén szemben találja magát," állítja Itamar Levin. "Ez lesz a kontinens igazi próbaköve a zsidó néphez való viszonyában". Valójában, felbátorodva a Svájc kifosztásának sikerén, megtette a holocaust-ipar a hátralevo európai országok "kivizsgálásának" elokészületeit. Kovetkezoként, Németország került sorra.

Miután 1998 augusztusában a holocaust-ipar a Svájccal megegyezett, szeptemberben bevetette gyoztes stratégiáját Németországgal szemben is. Ugyanaz a három ügyvéd-team (Hausfeld-Weiss, Fagan-Swift és az ortodox zsidó gyülekezetek világtanácsa) csoportos vádat nyújtott be a német iparral szemben; nem kevesebb, mint 20 milliárd dollár kártérítést követeltek. A New Yorki fináncvezér, Pataki gazdasági bojkottal fenyegetett és 1999 áprilisától személyes "megfigyelése" alá vette a tárgyalásokat. A képviseloház bankbizottsága szeptemberben tartotta meg az elso meghallgatást. Carolyn Maloney, képviselono leszögezte, hogy "az elfecsérelt ido nem nyújthat alapot a jogtalan haszonszerzés mentségére" (apropó, zsidó kényszermunka - az afroamerikaiak rabszolgamunkája teljesen más történet), miközben a bizottság elnöke Leach, elohuzakodva a jó ore recepttel, azt hangoztatta, hogy a "történelem nem ismer elévülési határidot". Német cégek, amelyek az Egyesült Államokban üzleteltek, közölte Eizenstat a bizottsággal, "nagy súlyt fektetnek tekintélyükre és továbbra is meg fogják orizni az eddig mutatott példás állampolgári kötelességtudatukat. Mindenféle diplomáciai formaságot mellozve, teljesen leplezetlenül követeli a kongresszusi képviselo, Rick Lazio a bizottságtól " a vizsgálódások fókuszát a német magániparra, és legfoképpen az amerikai érdekeltségu cégekre irányítani".

A nyilvánosság hisztérikus németellenes feltüzelésére, az év októberében többoldalas újsághirdetéseket jelentetett meg a holocaust-ipar. A szörnyu valóság leközlése nem volt elég; a holocaust-ipar megmozgatott minden követ. Egyike a cikkeknek a német Bayer gyógyszergyárat vette össztuz alá, összefüggésbe hozva Josef Mengele nevével, holott semmiféle bizonyíték nem létezik arra, hogy a Bayer cég annak ördögi kísérleteit "irányította" volna. Felismerve, hogy minden ellenállás a HOLOCAUST nyomasztó terhével szemben reménytelen, az év végén alávetették magukat a németek egy nagyszabású financiális kiegyezésnek. Ezt a kapitulációt a londoni Times, az Egyesült Államokban vezetett "Holo-cash"-kapmány sikerének könyvelte el. "Clinton elnök személyes beavatkozása és vezeto szerepe... valamint több magas kormánytisztviselo ráhatása nélkül" közölte késobb a bankbizottság elott Eizenstat, "nem tudtunk volna megegyezni".

Mint azt a holocaust-ipar megrovó hangnemben megállapította, Németország "erkölcsi és jogi kotelességét" teljesítette a zsidó kényszermunkások jóvátételével. "Ezeknek a kényszermunkásoknak joguk van arra a kevés igazságosságra" hangzott Eizenstat kijelentése", arra a pár évre, ami még elottük áll." Az igazságtól mégis távol áll, mint azt már az elozoekben is láttuk, miszerint azok eddig semmiféle kártérítésben nem részesültek volna. Németországgal megkötött általános jóvátételi egyezségben, amely tulajdonképpen a koncentrációs táborok rabjainak kártérítését szabályozza, a zsidó kényszermunkásokat is figyelembe vették. A német kormány jóvátételt fizetett a volt zsidó kényszermunkásoknak "szabadságrablás" és "az egészség károsítása" címszó alatt. Csak a visszatartott fizetések formális folyósítása nem történt még meg. Mindazok, akik maradandó károsodást szenvedtek, tekintélyes, életük végéig tartó nyugdíjat kaptak. Németország, mai közel egymilliárd dollárnak megfelelo osszeget fizetett a Jewish Claims Conference-nek, mindegyes zsidó táborlakóra gondolva, akik csak minimális kártérítésben részesültek. A Claims Conference, mint már említettem, megszegte a Németországgal kötött egyezséget és a kártérítésre hivatott pénzeket, különbözo kedvenc projektjeire fordította. A német jóvátételi pénzösszegek ilyen természetu (jogtalan) felhasználását úgy indokolta, mondván "a nemzeti szocializmus ´rászoruló´ áldozatai már a legmesszebbmenokig kielégítést nyertek..., még mielott az eszközök Németországból rendelkezésre álltak volna". Mindezek ellenére a holocaust-ipar, még ötven évvel késobb is pénzt követelt a "rászoruló holocaust-áldozatok számára", akik nyomorban éltek azáltal, hogy állítólag soha nem részsültek német kártérítésben.

Egy egykori zsidó kényszermunkás "méltányos" kártérítésének helyes definíciója nem egyszeru feladat. Viszont a kovetkezoket leszögezhetjük: a legújabban megkötött egyezségnek megfeleloen, mindenegyes volt zsidó kényszermunkás, közel 7500 dollárban részesül. Amennyiben a Claims Conference az eredetileg Németországból származó pénzeket a megállapodásoknak megfeleloen szétosztotta volna, akkor jóval több zsidó kényszermunkás, jóval korábban és jóval több összeget kaphatott volna kézhez.

Hogy, vajon a "rászoruló holocaust-áldozatok" a legújabban folyósított német pénzekbol látnak is valamit, egy nyitott kérdés marad. A Claims Conference ennek az osszegnek nagyobb részét "külön alapítvány" céljára, magának kívánja kiközösíteni. A Jerusalem Report szerint, "sokat nyerhet avval" a Conference, "ha arról gondoskodik, hogy a túléloknek semmi se jusson". Az izraeli Knesseth képviseloje, Michael Kleiner (Herut-párt) így ostorozta a Conference-t; "egy zsidó tanács, amely a nácik muvét, egy más módon vezeti tovább". Egy "tisztességtelen testület, amely egy professzionális titokzatosságba burkolódzik és visszataszító nyilvános és morális korrupcióktól átitatott," vádolt, " a sötétség testülete, amely zsidó holocaust-áldozatokat és azok örököseit megbecsteleníti, o maga hatalmas pénzösszegeken ül, amely privátszemélyek tulajdona, de mindent megtesz annak (pénz) öröklésére, mialatt azok még az élok kozött vannak". Eközben Stuart Eizenstat, aki a képviseloház bankbizottsága elott tanúskodott, további dicshimnuszokban áradozott a "Jewish Material Claims Conference elmúlt negyven és egynéhány évben mutatott transzparens munkájáról". Viszont Rabbi Israel Singer mero cinizmusát, már nem lehet felülmúlni. A Zsidó Világkongresszus fotitkári posztja mellett, Singer a Clams Conference elnökhelyettesi munkáját is ellátta és egyidejuleg a kényszermunkákkal foglalkozó német megbeszéléseknél tárgyaló megbízott volt. A Svájccal és Németországgal megkötött szerzodések létrejötte után, kenetteljesen ismételte magát a képviseloház bankbizottsága elott, miszerint "az egy szégyen lenne", ha a holocaust-kárpótlások "az örökösöket és nem a túléloket illetné". "Nem áll szándékunkban az örökösöket kifizetni, hanem azt akarjuk, hogy a pénzeket az áldozatok maguk kapják". Végül is, mint azt a Haaretz jelenti, éppen Singer volt az, aki azért harcolt, hogy holocaust kártérítési osszegeket az "egész zsidó nép igényeinek kielégítésére, és nem csak azon szerencsés zsidók számára" használják föl", akik a holocaustot túlélve magas életkort érhettek el".

Henry Friedlander, a nácik zsidókon elkövetett tomegirtásának elismert történésze, maga az auschwitz-i tábor volt rabja, a háborút kovetoen közli, egy az US Holocaust Memorial Museum számára készített kinyilvánításban:

 

Ha 1945 elején a lágerekben megközelítoleg 715 000 rab volt bejegyezve és ennek legalább egyharmada, tehát 238 000, 1945 tavaszán meghalt, akkor azt kell elfogadnunk, hogy nem több mint 475 000 rab maradt életben. Miután a zsidókat szisztematikusan gyilkolták és esetenként, azoknak is, akiket munkára választottak ki- Auschwitz-ban kb. 15 százalék- csak egy lehetoségük volt az életben maradáshoz, abból kell kiindulnunk, hogy a zsidók, a koncentrációs táborokból kiszabadított emberek, nem több mint 20 százalékát tehették ki.

 

"Mindezek után a statisztika arra enged következtetni" folytatta", hogy a zsidó túlélok száma nem tehetett többet ki, mint 100 000." Egyébként a tudósok számára, a Friedland szerinti, háborút kovetoen élo zsidó kényszermunkások száma, relatív magasnak tunik. Egy mértékadó vizsgálódásának eredményeként írta Leonard Dinnerstein: "Hatvanezer zsidó... hagyta el a koncentrációs tábort. Egy héten belül, több mint 20 000 meghaltak".

1999 májusában, egy külügyminisztériumi megbeszélés keretén belül, Stuart Eizenstat 70-90 000-re tette a még élo kényszermunkások - zsidók és nemzsidók egyaránt - számát, amely számérték egy "oket képviselo csoporttól" származik. (Eizenstat a németországi kényszermunkásokkal foglalkozó tárgyalások US-fomegbízottja volt és szorosan együtt muködött a Claims Conference-el). Miután a még életben lévo zsidó kényszermunkások összlétszáma 14-18 000 (70-90 000- 20 százaléka) teheto. Mégis a Németországgal megkezdett tárgyalások elején a holocaust-ipar 135 000 élo zsidó kényszermunkásra követelte a jóvátételt. A közös (zsidó és nemzsidó), még élo egykori kényszermunkások számát 250 000-al adták meg. Másképpen fogalmazva, a még élo, volt zsidó kényszermunkások száma 1999 májusa óta a tízszeresére emelkedett, és a még életben található zsidó és nemzsidó kényszermunkások számaránya drasztikusan eltolódott. Amennyiben a holocaust-iparnak hinni lehet, ma több zsidó kényszermunkás él, mint félévszázaddal ezelott. "Mifajta kesze-kusza hálót szövünk mi" írta Sir Walter Scott "ha egyszer belekezdünk a csalásba".

Mialatt a holocaust-ipar számjátékot uz a jóvátételi osszegek egekig való hajtására, addig az antiszemita körök kárörvendoen gúnyolódnak a "zsidó csalókról", akik még halottaikat is képesek "elárverezni". A holocaust-ipar, ha talán akaratlanul is, de ezzel a számakrobatikájával tisztára mossa a nemzeti szocializmust. A holocaust-téma egyik elismert, vezeto személyisége, Raul Hilberg 5,1 millióra adja meg a meggyilkolt zsidók számát. Viszont, ha még 135 000 egykori zsidó kényszermunkás életben van, akkor megközelítoen 600 000-nek kellett a háborút túlélnie. Ez a szám majdnem egy félmillióval haladja meg a becsült értéket. Nos ezt a félmilliót vonjuk le a meggyilkoltak 5,1 milliójából. Az eredmény alapján a "6 milliós" szám teljesen elveszti hitelességét, sot mi több, a holocaust-ipar adatai a holocaust-tagadók adataihoz kezd rohamosan közeledni. Ne veszítsük el szem elol magát a tényt, hogy a nacivezér, Heinrich Himmler a lágerlakók összlétszámát 1945 januárjában 700 000-re becsülte, amelynek egyharmadát, Friedlander szerint, az év májusáig meggyilkolták. De amennyiben, mint azt a holocaust-ipar feltételezi, ha a zsidók lágertúléloknek csak közel 20 százalékát tették ki, és hasonlóképpen hivatkozva a holocaust-iparra, 600 000 zsidó táborlakó élte túl a háborút, akkor az összes túlélok száma 3 millió kell, hogy legyen. A holocaust-ipar adatai alapján, a koncentrációs táborokban nem uralkodhattak olyan kemény viszonyok.; kovetkezésképpen egy feltunoen magas szaporodási és alacsony halálozási számból kell kiindulnunk.

Attól a népszerusített felfogástól, miszerint az "Endlösung" egy egyszeri effektív, futószalagon végzett ipari emberirtás, búcsút kell vennünk. Figyelembe véve a holocaust-ipar állítását, sok százezer zsidó túlélovel, nem egészen hiheto, hogy az "Endlosung" utolsó fázisában olyan eredményes lehetett. Kevésbé tekintheto célirányosnak - mint azt éppen a holocaust-tagadók állítják. Les extrèmes se touchent - az extrémek érintik egymást.

Raul Hilberg egy nemrég közzétett nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a számoknak igenis jelentoségük van, ha a nácik által végrehajtott tömeges zsidóirtást meg akarjuk érteni. A Claims Conference által manipulált adatok viszont, radikálisan megkérdojelezik az o saját felfogását. A Claims Conference "pozíciós papírja" szerint, amelyet alapkoncepcióként vitt be a kényszermunkával kapcsolatos, németekkel folytatott tárgyalásra, ez az "egyike volt a nácik három alapvetoen alkalmazott, zsidókat irtó, metódusából - a másik ketto az agyonlövés és elgázosítás volt. A rabszolgamunka egyik célja volt, hogy az emberek halálra dolgozzák magukat... Ebben az összefüggésben a "rabszolga" kifejezés nem alkalmazható. Hiszen a rabszolgatartónak inkább érdeke rabszolgái életének és munkabírásának megorzése. Az ilyen értelemben vett "rabszolgák" esetében a nácik szándéka, azok munkaerejének kihasználása, majd a "rabszolgák" kiirtása volt." A holocaust-tagadókon kívül még egyetlen ember nem vonta kétségbe, hogy a nácik a kényszermunkásoknak ilyen szörnyuséges sorsot szántak. Akkor, hogyan lehet ezen közismert tények tudatában azt feltételezni, hogy a táborokat több százezer zsidó kényszermunkás élte volna túl? Nem maga a Claims Conference ütött rést abba a falba, ami a holocaust szörnyu valóságát, a holocaust tagadásától elválasztotta?

A New York Times egy egész oldalas cikkében ítélték el a holocaust-ipar nagyjai, mint Elie Wiesel, Rabbi Marvin Hier és Steven T. Katz "Szíria holocaust-tagadását". Tartalma egy a kormány közeli szíriai újság vezéroldalán megjeleno cikkével foglalkozik, amely azt feltételezi, hogy Izrael "a holocausttal kapcsolatosan meséket gyárt", hogy ez által "Németországtól és különbözo európai intézményektol több pénzt csikarjon ki". Sajnos, a szíriai vád találó. A dolog iróniája az, ami mind a szíriai kormány, mind a cikk szerzoinek figyelmét elkerülte, hogy ezek a történetek, amelyek több százezer túlélorol mesélnek, maguk egyfajta holocaust-tagadást testesítenek meg.

Svájc és Németország kizsebelése csak elojátéka volt a nagy finálénak: Kelet-Európa következik. A Keleti Blokk összeomlásával csábító lehetoségek nyíltak meg az európai zsidóság egykori melegágyában. A "rászoruló holocaust-áldozatok" jámbor köpönyege mögé megbújva, a holocaust-ipar már megtette elso kísérleteit a teljesen leszegényedett országokban a dollárok milliárdjainak kicsikarására. Kíméletlenül és kegyetlen elszántsággal követi célját és mindenek elott maga az, aki Európában az antiszemitizmust táplálja. A holocaust-ipar saját kezuleg belehelyezte magát mindazon közösségek és magánszemélyek jogi örökségébe, akik a nácik zsidókon elkövetett tomegirtásának áldozatává váltak. "Megegyeztünk az izraeli kormánnyal" közölte Bronfman a képviseloház bankbizottsága elott", hogy az örökös nélküli tulajdonok a (WJRO) World Jewish Restitution Organization-t illessék." Ezen mandátum birtokában szólította fel a holocaust-ipar az egykori Keleti Blokk országait, mindennemu, a háborút megelozo zsidó vagyon visszaszolgáltatására vagy annak értékének megtérítésére. A Svájc és Németország esetétol eltéroen, követeléseit a nyilvánosság kizárása mellett teszi... Hiszen ez eddig a közvéleménynek kevés kifogása akadt a svájci bankárokat és német iparosokat kizsebelo zsarolással szemben, de egy éhezo lengyel paraszt esetében, már nem lenne olyan elnézo. Azoknak a zsidóknak sem maradt más hátra, akik családi hozzátartozójukat veszítették el a náci-üldözések alatt, minthogy keseruen végignézzék a WJRO mesterkedéseit. Az elhunytak vagyonának eltulajdonítását célzó, örökösi jogkiigénylés, könnyen kölcsönözhetné az örökség lesés kellemetlen mellékízét. Másrészrol, a holocaust-ipar nincs ráutalva a közvélemény mozgósítására. Az USA kormányszintu segítségével gyerekjáték a földön hevero országok csekélyke ellenállását megtörni.

"Meg kell érteni", állapította Stuart Eizenstat az egyik parlamenti bizottság elott ,"hogy a közösségi tulajdonok visszaszerzésére tett erofeszítéseink a zsidó élettér újraszületésének és megújulásának szerves alkotója" Kelet-Európában. A World Jewish Restitution Organization követeli, a zsidó élettér állítólagos "újraélesztésére" és annak "támogatására" Lengyelországban, hogy a háború elotti zsidó közösségek tulajdonát képzo 6000 ingatlant, beleértve mindazokat, amelyek jelenleg kórházakként és iskolákként szolgálnak, visszaszolgáltassák. Lengyelországban a háborút megelozoen 3,5 millió zsidó élt; ma talán pár ezer. Szükséges valójában a zsidó élet fellendítéséhez, hogy minden egyes lengyel zsidó zsinagógát vagy iskolaépületet kapjon? A szervezet igényt támaszt ugyancsak néhányszázezer lengyel földbirtokra, amelyek értéke több milliárd dollár körül mozog". Hivatalos lengyel személyiségek attól tartanak", írja a Jewish Week, hogy a követelések az "országot csodbe sodorhatják". Amikor a lengyel parlament az ország fizetésképességének szavatolása érdekében azt javasolta, hogy a kárpótlásokat határolják be, akkor WJC Elan Steinberg-je a törvényt "alapveto Amerika ellenes aktusnak" minosítette. Lengyelország hatásosabb megdolgozására a holocaust-ipar ügyvédei csoportos pert indítottak Korman bíróságánál, miszerint "magas korú és haldokló holocaust-túléloket" kártalanítani kell. A vádiratban szemrehányás éri a háború utáni lengyel kormányokat "az eltelt ötvennégy év alatt" szünet nélküli, gyilkos zsidóellenes politikájuk miatt, mikoris a zsidóknak "üldözés és megsemmisítés" volt osztályrészük. New York városi tanácsának tagjai egyhangú határozatot hoztak, amelyben Lengyelországot olyan "általános torvény meghozására szólították föl, amely a holocaust-áldozatok vagyonának teljes mértéku visszaszolgáltatását biztosítja", egyidejuleg 57 kongresszusi képviselo (a New Yorki Anthony Weiner vezérletével) a lengyel parlamentnek címzett közös levelében "egy átfogó torvényt" követel, "amely magába foglalja a holocaust ideje alatt elkobzott összes ingatlan és tulajdon 100 százalékos megtérítését". "Mert az érintettek minden nappal öregebbek lesznek" állt a levélben, "ezeknek a jogfosztott embereknek kártérítésére szánt ido pedig elszáll".

A szenátusi bankbizottság elott panaszának adott hangot Stuart Eizenstat a lassú felszámolási folyamatokról Kelet-Európában: "Az ingatlanok visszaszolgáltatásánál temérdek probléma merült fel. Elofordult, hogy egyes országokban és közösségekben az ingatlanok behajtásával megbízott személyekkel szemben kérésekkel sot követelésekkel éltek..., mondván engedélyezzék az államilag ellenorzött, alacsonybéru bérleményekben a bentlakók további, hosszabb idotartamú maradását". Fehéroroszország esete különösen felizgatta Eizenstatot. Fehéroroszország "nagyon, nagyon messze " hátul kullog a háború elotti zsidó javak visszaszolgáltatásában, közölte a képviseloház külügyi bizottságával. Fehéroroszországban az átlagos havi kereset 100 dollár.

A makrancosabb kormányok betörésére meglendíti a holocaust-ipar az USA-szankciók bunkósbotját. Eizenstat azt követelte a kongresszustól, hogy mindazon kelet-európai országok számára, amelyek az OECD, WHO, EU, NATO vagy Európa Tanács felvételi "listáján egészen elol találhatók", a holocaust kártérítési osszegét "magasabbra srófolják". "Oda fognak figyelni, amikor Önök beszélnek... Meg fogják érteni az utasításokat." A WJC képviseletében Israel Singer felszólítja a kongresszust "a bevásárlói lista szemmel tartására", annak "megbizonyosodására", hogy minden ország maradéktalanul fizetett. "Óriási annak a jelentosége, hogy az érintett országok megértsék" elmélkedett Benjamin Gilman a parlament külügyi bizottságának képviseloje, hogy "reakciójuk... azon fontos szempontok egyike, amelyek nagy kihatással lehetnek Egyesült Államokkal való bilaterális kapcsolatokban". Avraham Hirschson, a visszatérítésekért felelos izraeli Knesset-bizottság elnöke és a World Jewish Restitution Organization-nál Izrael képviseloje, a kongresszus cinkosaként levámolta sarcát a végelszámolásnál. Visszaemlékezve a román miniszterelnökkel folytatott "párbajára" Hirschson így nyilatkozott: " a csata kellos közepén, megengedtem magamnak egy megjegyzést, amely az egész atmoszférát megváltoztatta. Azt mondtam; tudja, két napon belül itt a szenátus elott meghallgatásra vagyok hivatalos. Nos mit kíván, hogyan hangozzék a véleményem a meghallgatáskor? Az egész hangulatot mintha kicserélték volna." A Zsidó Világkongresszus "egy tökéletes holocaust-ipart teremtett elo", figyelmeztet egy ügyvéd, aki a túlélok jogait képviseli, és " az európai antiszemitizmus legvisszataszítóbb formájának felélesztésével...bunt kovetett el".

"Az Amerikai Egyesült Államok nélkül" jegyezte Eizenstat a kongresszust méltató beszédében találóan meg " nagyon nehezen tudnánk elobbre jutni." A Kelet-Európára kifejtett nyomást, jogosultságát avval magyarázta, hogy a "jogtalanul eltulajdonított közös- és priváttulajdonok visszaszolgáltatása vagy annak jóvátétele" a "nyugati világ" erkölcsének minoségi értékelése. Ezen kritériumok teljesítése Kelet-Európa "új demokráciái" számára a "totalizmusból a demokratikus államiságba való átmenetet fémjelezné". Eizenstat az USA kormányának magas rangú tisztviseloje és Izrael közismert támogatója. Mégis, ha az USA vagy Izrael politikáját, az amerikai oslakosság vagy a palesztinok helyzetét tekintve vizsgálgatjuk, nem állíthatjuk, hogy a fenti kritériumoknak megfelelo átmenet valaha is megtörtént volna.

Melankolikus képsorokkal festi alá vallomását a képviseloházban tett nyilatkozatában Hirschson, amint az öregedo, lengyel "rászoruló holocaust-áldozatok, minden nap meglátogatnak irodámban a Knesseth-ben... és vagyonuk visszaszolgáltatását kérik..., a házakat és boltokat, amelyeket el kellett hagyniuk". Ez ido alatt a holocaust-ipar egy újabb frontot nyit meg a harctéren. Kelet-Európa zsidó közösségei, amelyek a WJRO átlátszó követelését elutasították, maguk jelentették be igényeiket az örökösök nélküli zsidó tulajdonok visszatérítésére. Idáig fajult tehát a dolog a nagy reményekkel táplált zsidó élettér újraszületését illetoen, hogy a kelet-európai zsidók is felfedezték a holocaust-zsákmányból való konc lehetoségeit.

A holocaust-ipar avval kérkedik, hogy a kártérítési pénzek kizárólagosan a zsidóságot támogató, jótékony célokra fordíthatók. "A jótékonykodás valóban egy szép dolog", jegyzi meg egy, az áldozatokat képviselo ügyvéd "de nem helyes más emberek pénzével tenni". Egy különösen kedvelt szívügyük, a "holocaust-nevelés"- "erofeszítéseink legfobb feladata", Eizenstat szerint. Hirschson az "élok menetelésé"-nek szellemi atyja, a holocaust-nevelés agya és kártérítési pénzek fontos címzettje Ebben a cionista érzelmekkel teleszott színjátékban, összegyulnek zsidó fiatalok a világ minden tájáról Lengyelország haláltáboraiban, hogy megtapasztalhassák elso kézbol a nemzsidóság kegyetlen hajlamát, mielott a menedéket adó Izraelbe kirepülhetnének. A Jerusalem Post a kovetkezo holocaust-giccsel festette a menetelés színjátékát alá: "- Szörnyen félek, képtelen vagyok tovább menetelni, szeretnék már Izraelben lenni- ismételgeti egy fiatalasszony Connecticut-ból újra és újra. És idéz... Barátja hirtelen eloránt egy hatalmas izraeli lobogót. Beleburkolódznak mindketten és menetelnek tovább." Egy izraeli lobogó: Soha ne hagyd el otthonod nélküle.

 

Ömlengo lelkesedéssel beszélt David Harris az egyik Washington Conference on Holocaust-Era Assets alkalmából arról, hogy milyen "mély benyomást " tettek a zsidó fiatalokra a náci haláltáborokhoz szervezett zarándoklatok. Egy különösen nagy pátoszú eseményrol számol be a Forward. "Izraeli tizenévesek sztriptíz-hölgyekkel ünnepelnek az Auschwitz-ban tett látogatás után" címsor alatt, arról adott hírt az újság, hogy szakemberek javaslatára, "a kibucok fiatal diákjai vetkozo hölgyek társaságában keresték, a kirándulás okozta, feldúlt érzések feledését". Nyilvánvalóan hasonló felindultság kerítette azokat a zsidó fiatalokat is hatalmába, akik az US Holocaust Memorial Museum-nál tett kirándulásuk alkalmával, mint azt a Forward írja "randalíroztak, szórakoztak, egymást fogdosták és még ki tudja, hogy mi mást csináltak". Ki merészeli még ezek után a holocaust-ipar döntésének bölcsességét kétségbe vonni; a kártérítési pénzeket inkább a holocaust- nevelésre kell fordítani, mintsem az "eszközöket" a náci haláltáborok túléloire "elkótyavetyélni" (Nahum Goldmann)?

2000 januárjában került sor Stockholmban, majdnem ötven állam képviseloinek részvételével, többek kozött az izraeli miniszterelnök, Ehud Barak jelenlétében , egy nagyszabású holocaust -kongresszusra. A zárójelentés kiemelte, a nemzetek közösségének "ünnepélyes elkötelezettségét" a népirtás szörnyusége, az etnikai tisztogatások, a rasszizmus és az idegengyulölet elleni harcban. A kongresszust kovetoen egy svéd riporter Barakot a palesztin menekültek felol kérdezte. O, válaszolta Barak, alapvetoen ellenzi, hogy egyetlen menekült is Izrael földjére lépjen: " Se erkölcsi, se torvényes és egyáltalán semmifajta felelosséget nem tudunk vállalni a menekültekért." Minden kétséget kizáróan: a konferencia hatalmas siker volt.

A Jewish Claims Conference támogatásával megjeleno Guide to Compensation and Restitution for Holocaust Survivors- t (A holocaust-túléloinek kártérítési és jóvátételi kézikönyve) számtalan szervezoi orgánum ápolja. Egy sokoldalú, kiemelkedoen megfizetett bürokrácia jött létre. Európa majdnem minden államában, biztosító társaságok, múzeumok, vállalatok, uzsorások és földes gazdák állnak a holocaust-ipar befolyása alatt. Ezalatt a "rászoruló holocaust-áldozatok " akiknek nevében a holocaust-ipar tevékenykedik, vádolnak, hogy az "tulajdonképpen a rablást tovább folytatja". Sokan éltek már a Claims Conference elleni váddal. Egy szép napon majd kiderül, hogy a HOLOCAUST "az emberiség legnagyobb rabló hadjárata" volt.

Amikor Izrael a háború után Németországgal elso jóvátételi tárgyalásaiba kezdett, Moshe Sharett külügyminiszter - Ilan Pappe történész nyomán- egyik jelentésében azt javasolta, hogy a pénzek egy részét a palesztin menekülteknek kellene továbbítani, "annak a korrigálására, amit a kisebb igazságtalanságnak (a palesztinok tragédiája) neveztek, és amely a még szörnyuségesebbnek (holocaust) következménye volt. Megragadtak a javaslatnál. Egy ismert izraeli tudós javasolta, hogy a svájci bankok és német iparosok által rendelkezésre bocsátott eszközök egy részét "a palesztinai arab menekültek kártérítésére" fordítsák. Abból kiindulva, hogy a náci tömeggyilkosság majdnem minden túléloje kihalt, e javaslat ésszerunek tunik.

2000 március 13-án, a legválasztékosabb WJC-stílusban közölte Israel Singer "az izgalmas újságot" hogy , egy nemrég nyilvánosságra hozott dokumentáció (USA) szerint, Ausztria több mint 10 milliárd dollár értéku, a holocaust-érából származó, örökösök nélküli vagyon visszaadását vétózta meg. Egyidejuleg figyelmeztet Singer, hogy "Amerika mukincseinek 50 százalékát, rabolt zsidó mutárgyak teszik ki". A holocaust-ipar, minden kétséget kizáróan, az orület küszöbén áll.

 

Utószó

 

 

Számomra már csak egy dolog marad hátra; a HOLOCAUST Egyesült Államokban észlelheto kihatásainak elemzése. Ennek keretében szeretném nézeteimet Peter Novick, kritikus, témához kapcsolódó észrevételeivel egyeztetni.

A számos holocaust-emlékhelytol eltekintve, mindössze tizenhét szövetségi állam iskoláiban gyakorolják vagy ajánlják a holocaust-tanítóprogramokat; nem kevés college és egyetem rendelkezik külön, a holocaustot kutató tanszékkel. Nem múlik el egyetlen hét sem, hogy a New York Times-ban ne jelenne meg legalább egy cikk a holocausttal kapcsolatosan. A nácik "Endlösung"-jával foglalkozó tudományos kutatómunkák száma, óvatos becslések szerint 10.000 körül mozog. Hasonlítsuk össze ezt a kongói tömeges emberpusztulást feldolgozó tudományos irodalommal. A kongói elefántcsont- és kaucsuk-rablóhadjárat idején, 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai bennszülöttnek kellett elpusztulnia. Mégis, az elso és egyetlen e témával foglalkozó tudományos munka 1998-ban látott napvilágot.

Figyelembe véve az intézmények és személyek magas számát, amelyek, és akik emlékének professzionális megorzésén fáradoznak, kijelenthetjük, hogy a HOLOCAUST az amerikai közélet szerves részévé vált. Novick kétségét fejezi ki aziránt, hogy ez valóban hasznos-e. Számos esettel utal annak morális értékvesztésére. Ténylegesen nem is olyan egyszeru, még akárcsak egyetlen politikai témát is felhozni, - legyen az a pro-life, prochoice akciója, vagy éppen az állatvédelmi liga mozgalma vagy a szövetségi államokat érinto kérdések -, ahol a holocaust ne kerülne képbe. Elie Wiesel, aki elítél minden olyan kísérletet, amely a holocaustot hitvány érdekekre használja fel, nyilatkozta: "Esküszöm... minden vulgáris eseményt kerülni fogok". Mégis Novick írja "a legfantáziadúsabb és legagyafúrtabb fotóterminus 1996-ban történt, amikor Hillary Clinton, akkortájt állítólagos mulasztások végett éppen a kritika középpontjában, férje (több televíziós társág egyenes adásában) a nemzetnek intézett beszéde közben, megjelent a képviseloház karzatán, oldalán, lánya Chelsea és Elie Wiesel társaságában". Hillary Clintont a koszovói lakosság menekülése -Szerbiai bombázása közepette- a Schindler Liste holocaust-jeleneteire emlékeztette. "Emberek, akik Spielberg-filmekböl tanulják a történelmet" mondta keseruen egy szerb disszidens, "ne igyekezzenek nekünk elmesélni, miként éljük le saját életünket". A "holocaustot, mint amerikai jelenséget tálalni" érvel Novick tovább "egy erkölcsi kibúvó". "Oda vezet, hogy az egyén kerülni fogja a felelosséget, még akkor is, ha az ténylegesen amerikai természetu, tehát csak ot illeti, önmaga múltjának, jelenének és jövojének szembe állítása". Itt egy fontos gondolatra késztet Novick. Jóval kellemesebb mások bunei felett ítéletet hozni, mint önkritikát gyakorolni. A náci tapasztalatok birtokában, némi akarattal, nekünk is lenne mit magunkról tanulni. Az Egyesült Államok, a nyugatot és azon túli területeket behálózó, "Manifest Destiny" néven ismert ideológiája, nem kevés politikai és pragmatikai elemet kölcsönöz ki a hitleri "Lebensraum-Politik" (élettér)-elméletbol. Tények bizonyítják; miszerint Hitler elott, keletet megszálló hadjáratában, példaképként az amerikaiak nyugatot hódoltató ideológiája lebegett. A század elso felében az amerikai államok többségének jóváhagyásával, megszavazzák a sterilizációs törvényeket, következésképpen több tízezer amerikai állampolgárt sterilizálnak akaratuk ellenére. A nácik kifejezetten erre az amerikai példára nyúltak vissza, amikor saját sterilizációs törvényeiket meghozták. A hírhedt nürnbergi faji törvényekkel szüntették meg a zsidók választási jogait és tiltották meg a zsidók nemzsidókkal való faji keveredését. Amerika déli államainak feketéit a törvény ugyanilyen korlátozásokkal sújtotta; jóval nagyobb mértékben voltak a lakosság spontán és engedélyezett túlkapásinak kiszolgáltatva, mint a zsidók a háború elotti Németországban. A külföld buncselekményeinek tárgyalásánál gyakran hivatkoznak az USA illetékesei a HOLOCAUST-ra. Még jellemzobb HOLOCAUST-ra való hivatkozás mikor-ja. Az "aktuális közellenségek" buntettei, mint a Vörös Khmer vérfürdoje Kambodzsában, a szovjet invázió Afganisztánban, az irakiak bemasírozása Kuvaitba és a szerbek etnikai tisztogatása Koszovóban, hamar felidézik a holocaust rémtetteit. A saját buncselekményeknél már nem ez a helyzet.

Röviddel a Vörös Khmer szörnyuségei után, mészárolta le amerikai segítséggel az indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát. Mégis, Kambodzsától eltéroen, a kelet-timori vérengzéseknek esélyük sem volt, hogy a holocausttal együtt említsék, sot még a médiák hasábjaira sem sikerült magukat felverekedni. A Szovjetunió éppen elindította a Simon-Wiesenthal-Centrum által "további népirtásnak" nevezett afganisztáni hadmuveletét, amikor az USA támogatta rezsim Guatemalában tette azt, amit nemrég a guatemalai igazságfeltáró bizottság, a bennszülött mayákon elkövetett "népirtásnak" pecsételt meg. Guatemala kormányának hivatalos tiltakozását Reagen elnök, mint "üres rágalmazást" utasított vissza. A Reagen-kormány széles skálájú közép-amerikai bunözését hevesen védelmezo Jeane Kirkpatrick, elnyerte munkásságáért a Simon-Wiesenthal-Centrum "Humanitarian of the Year" kitüntetését. A kitüntetés átadását megelozoen, Simon Wiesenthalt személyesen megkövették elhatározásának megváltoztatására. Elutasította. Személyesen és sürgosen keresték meg ugyancsak Elie Wieselt, hogy emeljen panaszt az izraeli kormánynál, amely a guatemalai tömeggyilkosok fontos fegyverszállítója volt. Ö sem cselekedett másként. Szívesen hívta emlékezetébe Carter kormánya a holocaustot, amikor a kommunista rezsim elöl menekülo vietnámi "Boat-People" megmentésén szorgoskodott. Clinton kormánya emlékezetkieséssel szenved a holocaustot illetoen, amikor a Haiti-böl menekülo "Boat-People" -t visszatérésre kényszerítette, akik (az USA által támogatott) halálbrigádok, elöl kerestek biztonságot.

1999 tavaszán, amikor az USA vezérletével a NATO bombaháborúja Szerbia ellen elindult, mindenütt a holocaust szelleme idézett. Emlékezetes ugye, hogy Daniel Goldhagen a szerbek koszovói szörnyuségeit az "Endlösung"-gal hasonlította össze, és Clinton elnök személyes kérésére látogatta meg Elie Wiesel a koszovói menekülttáborokat Macedóniában és Albániában. Wiesel, a koszovóiak iránt érzett, könnyektol átitatott részvétnyilvánítását még szavakba sem foglalhatta, amikor az USA által támogatott indonéz rezsim ott folytatta, ahol a hetvenes évek végén abbahagyta: véres terrort indított Kelet-Timorban. Megint csak a holocaustra való emlékezet kiesésrol beszélhetünk, amikor a Clinton-kormány a vérengzéseket reakció nélkül hagyta. "Indonézia fontos" nyilatkozta egy nyugati diplomata, "és Kelet-Timor nem".

Novick utal az USA emberi katasztrófáknál mutatott passzív cinkosságára, amelyek nagyságrendje a nácik tömegirtásával mérheto össze, még akkor is, ha természetükben ahhoz semmi közük nincs. Az "Endlösung"-ban elpusztult gyermekek milliójára emlékezve megjegyzi; az amerikai elnökök reakciójukban legtöbbnyire megragadnak az ájtatos és együtt érzo szavaknál, amikor világszerte az "alultápláltság és megelozheto gyermekbetegségek" következtében évente elhalálozók ennél jóval magasabb számáról adnak hírt a statisztikák. Miután az USA által vezetett koalíció, "Szaddam-Hitler" megleckéztetése céljából, 1991-ben Irakot feldúlta, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszeríttet a szerencsétlen iraki népre. Hasonlóképpen a nácik zsidókon elkövetett tömegmészárláshoz, itt is nagy valószínuséggel egy millió gyermek vesztette életét. Madeleine Albright, amerikai külügyminiszterno, egy amerikai tv-musorban adott interjújában az Irak által megfizetett iszonyatos vérvámot tömören, "megérte az árát" szavakkal kommentálta.

 

 

Aktuális megjegyzések

 

A könyv harmadik fejezetében kifejtettem, miként "hajtott be" a holocaust-ipar, egyrészt az európai országokban, másrészt a náci népirtás áldozatainál "kétszeresen". A legfrissebb fejlemények csak igazolják analízisemet. Érveim alátámasztására nem kell mást tennem, csak a könnyen hozzáférheto nyilvános anyagokat kritikusan és tüzetesen szemügyre venni.

2000 augusztusának végén a Zsidók Világtanácsa (WJC) hivatalosan hozta nyilvánosságra; hogy a holocaust- kártérítésekbol eredo, írd és olvasd, 9 milliárd dollár tulajdonában van. Ezt az összeget csakis a "rászoruló holocaust-áldozatok" nevében hajtották be, miközben a WJC arra a véleményre jutott, hogy a pénzek a "zsidó nép egészét" illetik (Elan Steinberg, a WJC üzletvezeto igazgatója) Tehát a WJC önkényesen nevezte ki magát a "zsidó nép egésze" képviselojévé. Idoközben, Edgar Bronfman, a WJC elnöke által szponzorált holocaust kártérítési banketten, a New-Yorki Pierre Hotelben tartották meg a "zsidók alapítványa" alapító ünnepségét, amelynek célja, a zsidó szervezetek és a "Holocaust-nevelés" támogatása. (A "Holocaust ünnepi bankett" egyik zsidó kritikusa következoképpen kommentálja a látottakat: "Tömeggyilkosság. Szörnyuséges fosztogatások. Rabszolgamunka. Na akkor együnk.") Az alapítvány anyagi bázisát a holocaust-kárpótlásokból "fennmaradó" pénzek képeznék, amelyek "valószínuleg milliárdos" nagyságrendet fognak képviselni (Steinberg). Honnan tudott a WJC a megmaradó "valószínuleg milliárdos" nagyságrendrol, amikor a holocaust áldozatai még semmiféle kárpótlásban nem részesültek? Ezt csak az istenek tudják. Valójában még a jogosultak létszáma sem volt ismert. Vagy úgy hajtotta be a holocaust-ipar a "rászoruló holocaust-áldozatok" nevében a kártérítési pénzeket, hogy azt megelozoen tudott a "valószínuleg milliárdos" összegek megmaradásáról? Ezáltal két, egymásnak ellentmondó hamis feltevést állított a holocaust-ipar egymás mellé. Egyrészrol kevesellte a túléloknek Németországgal és Svájccal kialkudott összegeket, másrészt kijelentették, hogy "valószínuleg milliárdok" állnak még rendelkezésére.

Mint az várható volt, a túlélok felháborodása nem maradt el. (Az alapítvány létrehozásában egyikük sem kapott részvételi jogot). "Ki hatalmazta fel ezeket a szervezeteket a döntés jogával arról", írta feldühödött hangnemben a túlélok egyik folyóiratának vezércikke, "hogy a megmaradt pénzeket (milliárdokat), amelyeket a shoah-áldozatokért hajtottak be, kedvenc projektjeik financírozására fektessék be, ahelyett, hogy minden holocaust-túlélo drasztikusan emelkedo orvosi ellátását támogatnák". A nyilvánosság negatív reakciójának zárótüzében hirtelen hátraarchoz folyamodik a WJC. Következésképpen bejelenti Steinberg, hogy a 9 milliárdos adat kissé megtéveszto volt. Valamint hozzátette, az alapítvány nem rendelkezik "sem pénzzel, sem tervvel a kifizetéseket illetoen" és a holocaust-bankett, nem az alapítvány biztos anyagi bázisának megünneplésére, hanem éppen adakozásokra való felhívásra szolgált. Idos zsidó túlélok, nem rendelkezve hivatalos meghívóval a Pierre Hotel "sztárokkal teletuzdelt gálaestjére", az ajtók elott, kívül tiltakoztak.

A Pierre Hotel ünneploi között találhattuk Clinton elnököt is, aki maghatottan emlékeztetett az Egyesült Államok elsodleges kötelességére, amikor a "szörnyu múlt feltárásáról" van szó: "Látogatást tettem az amerikai oslakók rezervátumában, és tudatosult bennem, hogy az általunk aláírt szerzodések, sok esetben nem voltak igazságosak és nem tartották be oket, mint azt a becsület megkövetelné. Afrikában jártam... és elismertem az Egyesült Államok felelosségét a rabszolga-kereskedésben játszott szerepéért. Azon fáradozunk, hogy emberi mivoltunk legmélyebb értékeit feltárjuk és ez egy nehéz feladat." Ami szinte minden "nehéz feladat" megoldásánál kivétel nélkül hiányzott, az a pénzbeli jóvátétel volt.

2000 szeptember 11-én hozták nyilvánosságra azt a "különmegbízott által eloterjesztett" tervezetet, (késobbiekben Gribetz-Plan) amely a svájci bankokkal szemben kicsikart "egyezségbol származó bevételek elosztását és kifizetését" volt hivatott szabályozni. A - kétéves munkát felemészto - tervezet hivatalos ismertetésének idopontját, nem a "rászoruló holocaust-áldozatok, amelyek közül naponta meghal valaki ", kívánalmainak megfeleloen, hanem a holocaust-gála forgatókönyve szerint egyeztették. A holocaust-ipar, a svájciakkal folytatott tárgyalások egykori vezeto tanácsadója, Burt Neuborne, a "legalaposabban elokészített..., legnagyobb igyekezettel és tartalommal töltött" dokumentumként méltatja a tervet. Valójában úgy tunt, a zsidó szervezetek csatornáin elvezetett kártérítési pénzek okozta, egyre erosödo közbotrány megcáfolására, egy ellenkampány vette kezdetét. A Forward jelenti például, "az elosztási terv... szerint, a Svájcból származó pénzek több mint 90 százaléka közvetlen a túléloket és azok örököseit fogja illetni." Elan Steinberg esküdözött, "a zsidók világkongresszusa még soha egyetlen pennyt sem követelt, soha nem fog egyetlen egy pennyt is elfogadni és soha nem fogja akár csak egy kártérítési alapítvány létesítését elfogadni", és a Gribetz-Plan-t dicsérte álszent módon, mint "rendkívül ésszeru és együtt érzo dokumentumot". Semmi kétség, ésszerunek ésszeru volt, de kevésbé együtt érzo. Hiszen a sorok között húzódik meg az ördögi valóság, miszerint a Svájcból átutalt pénzeknek csak egy töredéke fogja a holocaust-áldozatokat és azok örököseit elérni. A részleteket megelozoen érdemes itt kiemelni, hogy ha akaratlanul is, de éppen ez a tervezet bizonyítja be egyértelmuen, hogy a Svájc szünet nélkül a holocaust-ipar nyomása alatt állt.

Az olvasó talán visszaemlékezik még arra, hogy a svájci bankok 1996 májusában hivatalosan hozzájárultak egy nagyszabású külso ellenorzéshez -"a történelem eddigi legátfogóbb és legköltségesebb vizsgálata" (Korman bíró)-, amelynek keretében a holocaust áldozatainak és azok örököseinek minden ki nem elégített követelését szabályoznák. Még mielott a (Paul Volcker vezette) vizsgálóbizottság összejöhetett volna, a holocaust-ipar máris pénzbeli követeléssel állt elo. A Volcker-bizottság munkáját megelozoen, sietve két kifogással hozakodott elo: a bizottság nem élvez bizalmat, és a rászoruló holocaust-áldozatok nem várhatnak a bizottság eredményeire. A Gribetz-Plan mindkét pontot elvetette.

1997 júniusában Neuborne egy "jogi szakvéleményé"-ben elemezte, miért nem akarták a Volcker-bizottság munkáját kivárni. Minden tényt visszautasítva és nem kevés adag arcátlansággal becsmérelte Neuborne a bizottságot, annak tevékenységét svájci elonyomulásnak minosítve, amely minden vádat és kritikát egy "privát egyezkedési igyekezetbe" igyekszik beterelni és "amelyet a vádlottak támogatnak, fizetnek és irányítanak" Sajátos stílusban élcelodik Neuborne a svájci bankokkal, mondván azok önként magukra vállalták ennek a példátlan eljárásnak 500 millió dolláros költségeit, miután kényszerítve voltak. 1998 augusztusában, még mielott a Volcker-bizottság munkáját lezárta volna, a holocaust-ipar egy 1,25 milliárd dolláros, nem visszatérítheto egyezkedési eloleget csikar ki a svájciakból. Amilyen álszent aggodalommal adtak hangot a megegyezés sikerét illetoen, kétségbe vonva a Volcker-bizottságba vetett általános bizalmat, olyan hevesen zengenék szunni nem akaró dicshimnuszokat Gribetz-plan ugyanazon bizottságáról és aláhúzzák, hogy annak, az igénylések ("Claims Resolution Tribunal"-CRT; Követeléseket Vizsgáló Bíróság) feldolgozását elosegíto eredményei és módszerei, a Svájcból átutalt pénzek elosztásában "dönto jelentoséggel" bírtak és bírnak. A holocaust-ipar a svájci pénzek elosztásánál a bizottság széles támogatását élvezte. Éppen ezért leplezi le saját magát türelmetlen igyekezete, amikor a bizottság tevékenysége elé vágva, visszatéríthetetlen pénzfolyósításokat követel.

A holocaust-iparral megkötött megállapodás a svájciakat nem csak a hírnélküli folyószámlákon deponált pénzösszegek kifizetésére kötelezte, hanem ezen túlmenoen az abból adódó "nyereségek visszatérítésére" is, amelyek "közismerten" a nácik által elrabolt zsidó vagyonokból és a zsidó kényszermunkából származtak.

A Gribetz-plan ezen vádaskodások silány természetét is leleplezi. Elismeri, "ha egyáltalán, akkor is csak nagyon elenyészo" mértékben lehetett egyértelmu kapcsolatot felfedni a svájci bankok és a rabolt zsidó vagyonok valamint a zsidó kényszermunka között, a közvetlen hasznot hajtó valamint a közismerten nyereséggel járó üzletekrol nem is beszélve. A plan (terv) valójában rávilágít arra, hogy a gyüjtoperben felsorolt vádak "valószínuleg" vagy "feltételezhetoen" vagy "lehetségesen" koncepciós természetuek. A Svájcot azoknak a zsidóknak végkielégítésére kötelezték, akik a nácik elöl menekülve, nem részesültek oltalomban. A Gribetz-plan, még ha a lábjegyzetben is, de félreérthetetlenül megkérdojelezi ennek a követelésnek jogi helyességét. Mégis, mindent összevetve, egyetértoen úgy ítéli meg, hogy "a felpereseket, igazságos körülmények között, jóval magasabb összegu kártérítés illette volna meg", mint a Svájcból kikényszerített 1,25 milliárd dollár.

A holocaust-ipar, a Volcker-bizottság pártossággal való megvádolása mellett, eloszeretettel hivatkozott a túlélok korlátozott élettartamára is, amelynek hátterében egy azonnali és visszakövetelhetetlen anyagi kártérítés szándéka húzódott meg. Az ido múlását, mint dönto érvet alkalmazták, hiszen a "rászoruló holocaust-áldozatok" már csak rövid élettartammal számolhattak. Az átutalt pénzek birtokában felfedezte a holocaust-ipar, hogy a "rászoruló holocaust-áldozatok" halálozási aránya mégsem olyan magas. A Jewish Claims Conference által kiírt tanulmányban a Gribetz-plan megállapítja, hogy "a náci-áldozatok száma az elvárásoktól eltéroen, lassabban csökken". Végülis a plan arra a következtetésre jut, hogy "a zsidó náci- áldozatok egy egészen magas száma, még legalább húsz, de leginkább 30-35 évig élhet" - ami azt jelenti, hogy körülbelül kilencven évvel a második világháború után "valószínuleg még több tízezer zsidó náci-áldozat lesz életben". Ismerve a holocaust-ipar eddigi történetét, ne lepjen meg senkit, ha ennek a hirtelen felfedezésnek végso célja, Európa további megsarcolása lesz. Idoközben tevékenységének súlypontja, a begyujtött pénzek elosztásának késleltetése. Ennek szolgálatában a Gribetz-plan azt az ajánlatot teszi, hogy a pénzjuttatásokat lassan és kis összegekben folyósítsák, mert az "elonytelenül hatna, ha rászoruló túlélokben a pénzek és evvel együtt a támogatás gyors felélésének látszata ébredne"

A svájci bankokkal folytatott tárgyalások idején a holocaust-ipar a túlélok átlagos életkorát Izraelben 73, annak határain kívül 80 körül adja meg. Az várható áltagos élettartam három országban, ahol jelenleg a legtöbb holocaust-túlélo található, 60 (a volt Szovjetunió államai) és 77 (Egyesült Államok és Izrael) között mozog. Nem illethet tehát senkit szemrehányás, ha valaki megkérdezi, miként is lehetséges az, hogy a 35 évvel késobb, még "több tízezer" holocaust-túlélorol beszélünk. Erre részben az a válasz, hogy a holocaust-ipar a holocaust-túlélok fogalmának definícióját idoközben újraképezte. "Számuk lassabb csökkenésének egyik oka" jegyzi meg a Jewish Claims Conference fent említett tanulmánya," ha a szélesebb értelemben vett definícót használjuk, akkor jóval több náci-áldozatról van szó, mint azt eredetileg feltételeztük" (A szerzo által kiemelt rész). Valójában, a weimari idokre emlékezteto inflációs stílusban, majdnem egy millióra adja meg a Gribetz-plan a még élo holocaust-túlélok számát - többszörös értéke, a már amúgy is rendkívüli 250 000 holocaust-túlélonek, amelyet a Svájc megsarcolásánál vettek alapul.

Ennek a statisztikai és demográfiai mestermunek a megteremtéséhez a Gribetz-plan minden, a második világháborút túlélo orosz zsidót a holocaust-túlélok sorába iktat. Azok az orosz zsidók, akik a nácik elöl menekültek, vagy a Vörös Hadseregben szolgáltak, holocaust-túléloknek minosültek, hiszen kínzás és halál lett volna sorsuk, ha fogságba estek volna. Még ha a "holocaust-túlélok" ezt az új igazmondó definícióját mint új érvelést el is fogadjuk, akkor sem értheto, miért nem illethetok a nácik elöl menekülo, korábbi szovjet funkcionáriusok, vagy a Vörös Hadsereg nemzsidó katonái is a "holocaust-túléloi" címmel. Hiszen oket is kínzások, és halál fenyegette volna fogságba kerülésük esetén. A Gribetz-plan valójában jelentést ad egy, a nácik fogságába került, amerikai zsidó katonai tisztviselorol, akit koncentrációs táborba internáltak. Nem lehetne, ilyen alapon, a második világháborúban résztvevo minden amerikai katonát a "holocaust-túléloje" -ként tekinteni? A elméleti eszmefuttatásoknak nincsen határa. A British Imperial War Museum holocaust-részlegének vezeto történésze, a Gribetz -plan-ban lefektetett, holocaust-túlélok halálozási statisztika-elméletet védelmezve úgy vélte, "egy kiterjesztett értelmezés... a második, sot harmadik nemzedék is" mint holocaust-túlélot "vehet figyelembe", mert azok "feltehetoen késobb pszichikai károsulást fognak elszenvedni". Már csak ido kérdése, hogy a holocaust-ipar Wilkomorskit is a holocaust-túlélok kegyelmi soraiba felvegye, hiszen - a Yad Vashem igazgatóját idézve - fájdalma autentikus"

Több szempontból célszeru a holocaust-ipar számára a holocaust-áldozatok fogalmát újra definiálni és a túlélok számát, felfelé módosítani. Ezáltal nem csak az európai országok, hanem maguk az áldozatok anyagi kizsákmányolását is igazolni tudja. Ezek az áldozatok évek óta kérvényeikkel ostromolják a Jewish Claims Conference-t, hogy a jóvátételi pénzeket egy betegbiztosítási alapba folyósítsa. A Gribetz-plan lábjegyzetében találhatunk erre a javaslatra rövid "meggondolandó" utalást, de rögtön kétségüknek adnak hangot, miszerint a Svájccal kötött megegyezés végösszege "nem lenne elegendo, jóval több, mint 800 000 holocaust-túlélo" betegbiztosítására. Egy jelentéktelen összegtol eltekintve, a Gribetz-plan szerint, a Svájcból átutalt pénzek, csak a nácik által üldözött zsidó áldozatokat illetik. Technikai oldalát tekintve, a megegyezés "a náci üldözés" minden "áldozatát és célját" foglalja magában. Valójában ez a látszólag átfogó, "politikailag korrekt" fogalmazás nem más, mint egy ügyes szójáték, amellyel a nemzsidó áldozatokat kizárják. A "náci üldözés áldozatai és célja" fogalmába, szándékosan csak zsidókat, cigányokat, jehova tanúit, homoszexuálisokat és fogyatékosokat vettek föl. Soha meg nem magyarázott okokból, kizárják a más politikai (pl. kommunista vagy szocialista) vagy etnikai (pl. lengyel, fehérorosz) üldözötteket. Ezek számszeruleg jóval népesebb csoportot képviselnek; a Gribetz-plan szerint "náci üldözés áldozatai és célja" gyujtofogalma alá tartozók száma, lényegesen kevesebb, mint az elobbiek. Ennek gyakorlati célja, hogy a kárpótlási pénzek majdnem teljes összességét a zsidók kapják. Ilymódon a plan 170 000 zsidó kényszermunkást regisztrál, az 1 000 000 nemzsidó kényszermunkásból, 30 000 kerül a "náci üldözés áldozatai és célja" kategóriába. Hasonlóképpen 90 millió dollárt állapít meg a plan a náci fosztogatások zsidó áldozatainak, amíg a nemzsidó áldozatoknak csak 10 millió dollár jut. Az elosztásnak ezt a formáját részben avval indokolják, hogy az arányokat már az ezt megelozo jóvátételi szerzodések így szabályozták. Végül a plan mégis elgondolkodtatóan megemlíti, hogy a múlt nemzsidó áldozatai a kártérítések aránytalanul csekély hányadát kapták kézhez. Egy méltányos elosztási tervezetnek nem a korábbi igazságtalanságokat kellene inkább orvosolnia, mintsem azokat továbbtáplálnia?

A Svájcból származó 1,25 milliárd dollárból, Gribetz-plan, nem kevesebb, mint 800 000 dollárt fordít a holocaust idejébol származó hírnélküli számlákat érinto jogeros követelések kielégítésére. A függelékekkel és táblázatokkal teletuzdelt kimutatás az oldalak százait és lábjegyzetek ezreit foglalja magába. A tervezet feltunést kelt jellemzoje, hogy nem található benne egyetlen olyan pozíció sem, ahol az elszámolás hitelességének alátámasztására akármilyen bizonyítási kísérletnek is nyomát lelnénk. Csupán megállapítja: "A Volcker-Reports és a bíróság záró határozatának alapján, valamint a Volker-bizottság képviseloivel folytatott tanácskozásokat követoen, a különmegbízott a bankontók visszatérítési összegét, 800 millió dollár értékre becsüli". A valóságban ez az összeg groteszk túlzásnak tunik. A hírnélküli számlákra jutó valóságos összeg, ennek a 800 millió dollárnak egy töredéke lehet. A "fennmaradó" összegbol - vagyis a törvényes követelések kielégítése után, 800 millió dollárból még meglévo pénzek - induljunk abból ki, vagy a holocaust-túléloi egyenesen vagy azok a zsidó szervezetek részesülnek, amelyek bármilyen minoségben a holocausttal kapcsolatosan érintve voltak. Ténylegesen a megmaradó pénzeszközöket a zsidó szervezetek fogják javarészt megkaparintani, nem csak azért, mert az utolsó szó joga a holocaust-ipar kiváltsága, hanem azért is, mert azok folyósítását hosszú évekre tervezik, amikor is a holocaust-túlélok csak kis száma marad életben. A holocaust idok számláival kapcsolatos 800 millió dollártól eltekintve, a Gribetz-plan kb. 400 millió dollár összeget oszt szét a "elrabolt tulajdonok", "kényszermunka" és "menekültek" kategóriákra. De kifejezetten él a fenntartással, miszerint egészen addig nem szabadítja ezen pénzeket föl, amíg "a per minden jogorvoslata nincs lezárva". A plan elismeri, hogy "a javasolt kifizetések még egy bizonytalan ideig elhúzódhatnak" és egy jellemzo esetet említ, ahol az óvási eljárás három és félévig tartott. Idosebb holocaust-áldozatok itt nem nyerhetnek, amíg a holocaust-ipar semmiféleképpen nem veszíthet. Sokan közülük, a plan tervezetén felháborodva, minden kétséget kizáróan, óvással fognak élni, de avval csak azt érhetik el, hogy kevesebb üti a markukat, még ha a per nyerteseként kerülnének is ki. Mindazonáltal a holocaust-ipar, eddig is a Gribetz-plan fo haszonélvezoje, az óvási eljárásoknál is csak nyerni fog: az idokésleltetés még több pénzt hajt trezorjaiba, mert egyre több túlélo vesz búcsút az élok sorától.

Miután minden jogi részlet tisztázódott, a Gribetz-plan következoképpen tervezi a 400 millió dollár felosztását:

- Az "elrabolt vagyonok" kategóriájába sorolható pénzösszegekbol 90 milliót, nem a holocaust túléloi, hanem azok a zsidó szervezetek kapnak, amelyek a holocaust-közösségeket "széles értelembe vett" ápolásban részesítik. A legnagyobb részesedés a Jewish Claims Conference-re esik, amely a Gribetz-plan-t szunni nem akaró dicséretével vesz körül, "a holocaust-áldozatok szolgálatában szerzett példátlan tapasztalataiért". 10 millió tart fenn a plan az "áldozatok listájának alapítványára, amelynek feladata, a náci üldözések áldozatainak és célpontjainak névszerinti azonosítása, archiválása és azok, kutatási munkák és megemlékezések céljára való közzététele." Az alapítvány bázisául, a holocaust-áldozatok "eredeti kérdoíveinek pótolhatatlan adatait" ajánlja. Ezen "pótolhatatlan adatok"-ban feltett kérdések egyik jellemzo válasza, hogy a második világháborút megelozoen, nem kevesebb, mint egy a hat zsidó áldozat közül (430 000-böl, 71 000) egy svájci számla tulajdonosa volt. Ugyancsak egynek a hat közül Mercédesze és háza volt Svájcban.

- A "kényszermunka" kategóriájában az állítólagosan még élo 170 000 zsidószármazású kényszermunkás mindegyike, két részletben kapja meg a kártérítést: 500 dollár eloleget, ha az óvásokat tárgyaló jogviták végleg lezáródtak, és megint "maximum" 500 dollárt, amikor a hírnélküli folyószámlák ügyében minden kérelmet feldolgoztak. Valójában a 170 000-es szám erosen túlzott, és az is kétesnek tunik, hogy sokan a még élo egykori zsidó kényszermunkásból egyáltalán képesek lesznek, az elso részletfizetés átvételére, nem is beszélve a másodikról. A kérvényeket Jewish Claims Conference dolgozza fel, amely - mint a fennmaradó kártérítési összegek legfobb haszonélvezoje - minden visszautasításból csak profitálni fog.

- A "menekültek" kategóriájájában az arra jogosultak, hasonlóképpen a "kényszermunka" esetéhez, kétszeri fizetésben, mégpedig 250 és 2500 dollár között részesülnek. Az "eredeti kérdoíveinek pótolhatatlan adatai"-nak alapján, kb. 17 000 személy nyújtotta be jogosultsági kérelmét. Minden valószínuség szerint, ennek a

17 000-nek csak egy töredéke tudja igazolni jogosultságát (a Conference dönt itt is) és még kevesebben lesznek azok, akik a pénzt át is tudják majd venni.

Ezáltal, Griebetz-plan alapos elemzése csak megerosíti a 3. fejezet legjelentosebb érveit. Rámutat arra, hogy a holocaust-ipar által koholt ürügyek, amelyekkel a svájci bankokat egy visszakövetelhetetlen elozetes kártérítésre kötelezték, hamisak voltak és az is nyilvánvaló, hogy a náci tömegirtások - direkt vagy indirekt módon- tényleges áldozatai közül kevesen fognak a svájci bankok által rendelkezésre bocsátott kártérítésekben részesülni. A holocaust-ipar további megegyezéseinek vizsgálata sem vezetne más eredményhez. A Gribetz-plan kivitelezési tervezetében ott rejlik a holocaust-ipar dugpénze. A svájci pénzösszegek nagy része majd csak akkor kerül szétosztásra, amikor a túlélokre már csak egy maroknyi embercsoport emlékeztet. Mikorra a túlélok már mind elköltöztek, akkorra hatalmas pénzösszegek gyarapítják a zsidó szervezetek trezorjait. Már nem lep meg talán senkit, hogy a holocaust-ipar egyhangúan éljenezte a Griebetz-plan munkáját.

 

 

No hate. No violence. Races? Only one Human race.
United We Stand, Divided We Fall.
Know Your enemy


You too are welcome as a freedom fighter. Act now! Tomorrow it will be too late!
Compose your letter online. Write now to Radio Islam

Ahmed Rami, writer, journalist, is the founder of the radio station Radio Islam.
Donations to help his work may be sent (in cheques or in notes) to his address:
Ahmed Rami - Box 316 - 10126 Stockholm, Sweden
Phone:+46708121240


©
No Copyright. - All texts and files in this Site may be republished and reproduced
as long as Radio Islam-(at http://www.abbc.net) where they are located - is mentioned.

HOME